Véleménycikk: Schuszter Borka
Az utóbbi években feltűnt egy egyre jobban elharapódzó új szokás a vendéglátásban. Fizetéskor a pultos vagy a felszolgáló felénk fordítja a bankkártyás terminált, a kijelzőn pedig megjelenik néhány gomb: 5%, 10%, 15%. Néha még több. Nekünk pedig csak annyi a dolgunk, hogy kiválasszuk, mennyi borravalót szeretnénk adni.
Elsőre talán nem is tűnik nagy dolognak, sőt a kártyás fizetés elterjedésével logikus megoldásnak is látszik, hogy ha szeretnénk, adhassunk így is borravalót. De az utóbbi időkben úgy érzem, kezdünk kissé átesni a ló másik oldalára ezzel az egész borravaló kérdéssel.
Mert sokszor nem egy étteremben ülök, ahol egy pincér végigkísér egy teljes vacsorát. Nem kapok ajánlásokat az étlapról, nem töltik újra a poharamat, nem figyelnek arra, hogy minden rendben van-e az asztalnál. Gyakran egyszerűen csak egy pultnál állok. Megrendelek egy kávét. Vagy egy szendvicset. Néha még el sem készült az étel vagy az ital, amikor már fizetek. Máskor én viszem oda a pulthoz a terméket, ott csippantom le a kártyát, és már megyek is tovább. Olvass még a témában
És ekkor jelenik meg a kérdés: hány százalék borravalót szeretnék adni?
Őszintén szólva ilyenkor mindig ugyanaz jut eszembe: mégis mire?
Nem rosszindulatból kérdezem. Egyszerűen csak próbálom megérteni a helyzetet. Ha egy étteremben ülök, ahol valaki figyel rám, kiszolgál, reagál a kéréseimre, akkor teljesen természetesnek érzem a borravalót. Ez a vendéglátás régóta működő, bevett része. De amikor egy pultnál állva vásárolok valamit, sokszor nehéz megmondani, pontosan mi az a szolgáltatás, amiért plusz pénzt kellene adnom.
Néha már olyan érzésem van, mintha lassan minden fizetési helyzetben megjelenne ez a kérdés. Lassan már a csomagátvevő automaták is meg fogják kérdezni: nem szeretném értékelni pár száz forinttal, hogy rendelkezésemre álltak?
Ezt a fajta digitális borravalózást bevallom, kifejezetten bosszantónak érzem. Nem is feltétlenül a kérdés miatt, hanem a módja miatt. Az előre beállított gombok ugyanis szinte mindig a borravaló irányába terelnek. 5%. 10%. 15%. A 0% gyakran nincs is ott. Vagy valahova el van rejtve egy külön menüpont mögé. Egy apró „no tip” felirat a kijelző alján. Néha át kell lapozni egy másik képernyőre, hogy egyáltalán megtaláljam.
És mindezt úgy, hogy közben a pult másik oldalán ott tartja valaki a terminált, és látja, mit csinálok. Van ebben egy furcsa, csendes nyomasztás.
Nem mondja ki senki, de a helyzet mégis azt sugallja: illene valamit választani.
Egy ideig ez engem is feszélyezett. Olyan érzés volt, mintha minden fizetés egy apró erkölcsi vizsgává válna. Adok vagy nem adok? Ha nem adok, mit gondol majd rólam a pultos?
Aztán egy ponton rájöttem, hogy ez az egész gondolatmenet teljesen felesleges. A borravaló ugyanis nem kötelező díj. Pont az volna benne a lényeg, hogy önkéntes.
Egy apró gesztus, amivel jelezzük: értékeltük a szolgáltatást
Ha pedig valami automatikusan elvárt dologgá válik, akkor tulajdonképpen megszűnik borravalónak lenni. Egyszerűen csak egy rejtett felár lesz.
Egy ideje ezért már nem foglalkozom ezzel különösebben. Ha olyan helyzetben vagyok, ahol valóban kiszolgáltak, figyeltek rám, és jó élményt kaptam, akkor szívesen adok borravalót. Ugyanúgy, mint korábban.
De ha egy pultnál állva fizetek egy kávéért, akkor minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül megkeresem a 0%-os opciót. Akkor is, ha egy kicsit el van dugva a menüben. Ha valaki emiatt szemforgatva néz rám, az már nem az én problémám.
Sőt, őszintén szólva szerintem jóval bunkóbb dolog az embereket ilyen helyzetbe hozni, mint az, ha valaki eldönti, hogy mikor és kinek ad plusz pénzt.
