Így élik meg a gyermekek a halált. Hogyan segíthetünk nekik?

Így élik meg a gyermekek a halált. Hogyan segíthetünk nekik?

Címlap / Életmód / Család / Így élik meg a gyermekek a halált. Hogyan segíthetünk nekik?

Az életünk úgy van megtervezve, hogy időről időre átéljünk komoly, lesújtó élethelyzeteket. Nem, egyáltalán nem lenne szerencsés, ha ez másképpen lenne. Úgy gondolom, hogy ez egy folyamat része, de nem az a célja, hogy egyre keményebbek és savanyúbbak legyünk, védekezzünk vagy berendezkedjünk egy szeretet nélkül életre. Azért történnek, hogy már apró korunktól fogva hozzászokjunk, amikor még „enyhébbek”, amikor van velünk valaki, aki támogatást nyújthat, hogy okuljunk belőlük. 

Az életmentő gyász 

Minden életkorban másképpen fogjuk fel a veszteséget, és mindenki a maga módján dolgozza fel. A gyermekek a koruknál fogva és az élettapasztalataik hiánya miatt teljesen másképpen élik meg a halált, mint a felnőttek. Felesleges őket félteni, távoltartani, vagy túlzottan óvni. Amit gyermekkorban kapnak, azt képesek is elviselni és túlélni.

Kisebb dózisokban érkezik, csökkentett hatással, mintha valamiféle természetes „érzéstelenítő” is lenne mellé adagolva számukra. A jelenben persze rettentően fájhat és összetörheti őket, de fel tudnak épülni belőle, ha segítünk nekik. Hagyni kell, hogy végigmenjenek ezeken a folyamatokon, megtapasztalják ezeket az érzéseket. Előnyükre fog válni az életük során minél korábban megtanulják, hogyan kell feldolgozni egy fájdalmas veszteséget. 

A halálképzetek  

A gyermekekre a gyermeki látásmód és gondolkodásmód a jellemző, mivel ezt felnőttkorra többnyire természetesen kinőjük és „elfelejtjük”, ezért felnőttként már nem mindig könnyű megérteni a különleges gondolkodásmenetüket. A 3-5 évesekre jellemző animista szemléletmód azt jelenti, hogy megszemélyesítik, lélekkel ajándékozzák meg az élettelen dolgokat. Épphogy csak ismerkednek a halál definíciójával, ezért úgy képzelik, hogy az elhunyt tesz még olyasmiket, mint az élők csak valahol máshol.

Számukra különösen a halál végérvényessége nehezen felfogható.

Ez érthető, hiszen a személyes idejük még oly csekély, hogyan tudnák elképzelni, mi lehet az örökké.  Idővel ezért rákérdezhetnek, hogy mikor ébred már fel vagy mikor jön vissza az eltávozott. Türelmesen és megértően mondjuk el ismét nekik, hogy már nem térhet vissza.

A megszemélyesítő felfogás az egész gyermekkorra – mégis leggyakrabban az 5-9 évesekre – jellemző. A halált megszemélyesítve látják, leginkább a felnőttek hiedelemvilágát magukba fogadva. A reális felfogás 9 éves kor körül kezdődik, ilyenkorra már megértik, hogy a halál az élőlény itt tartózkodásának végét jelenti. 

Támogassuk lépésről lépésre

A gyermekek is többé- kevésbé azokon az általánosan elfogadott fázisokon mennek keresztül, mint a felnőttek. Először a tagadás jelentkezik, úgy tesz, mintha meg sem történt volna: elképzeli és beszélget vele. Aztán dühös lesz, haragja bármikor fellobbanhat, bárki ellen irányulhat. Igazságtalanságnak érezheti és akár még a halottat is hibáztathatja, hogy magára hagyta. Saját magára is haragudhat, és önmagát okolhatja a történtekért. 

A bűntudat miatt viszont teljesen kisiklana az élete, felesleges gyötrődés, ami nem hoz vissza senkit. Ha valóban érintett vagy felelősség terheli egy másik ember halála miatt, azzal nehéz lesz együtt élnie. Mivel nem szándékosan elkövetett tett volt, így az lesz a legjobb, ha arrafelé tereljük, hogy találjon módot rá, hogyan tehetné jóvá a dolgot, és élhetne értékes életet.

Az alkudozás szakaszában megpróbálja felülírni a történteket azáltal, hogy felajánl valamit cserébe. Végül megérti, hogy bármit tegyen, ezen már nem változtathat, idővel elfogadja a véglegességét és megbékél. A gyász időtartamát és minőségét lényegesen befolyásolja, hogy milyen kapcsolatban volt azzal, aki távozott, ezért nélkülözhetetlen, hogy megmutassuk neki, hogyan lehet helyesen ápolni a kapcsolatokat. 

Az őszinteség a legfontosabb

Meghatározó a számukra a szülő viselkedése, és gyásza. Akár közös, akár csak a személyét érintő a veszteség, beszéljünk vele őszintén, egyenesen, kertelés és félrevezetések nélkül, ellenben csak kárt okozhatunk, és súlyosbítjuk a helyzetet. A kegyes hazugságok zavarokat idézhetnek elő, tévképzetei, félelmei lehetnek miatta, nyugtalanná, bizalmatlanná tehetik, összezavarhatják.

Alvási zavarokat okozhat, nem mer majd elaludni, ha azt mondjuk, hogy az elhunyt mélyen alszik; vagy minden elváláskor rettegni fog, hogy minket is elveszít, ha azt állítjuk, hogy az illető elment. 

Rendkívül fontos, hogy mellette álljunk a gyász idején, komolyan vegyük és meghallgassuk őket ahelyett, hogy gúnyolódnánk, hibáztatnánk, csitítanánk, vagy rájuk erőltetnénk a saját gondolatainkat.

Engedjük, hogy átélje, ha szükséges hagyjuk tombolni (ésszerű határok mellett és biztonságos körülmények között), hogy aztán el tudja engedni. Ha nem vagyunk vele őszinték, hogyan várhatnánk el tőle, hogy megossza velünk az ezzel kapcsolatos érzéseit? Ha nem együtt dolgozunk, hogyan számíthatunk sikerre? 

Adjunk teret és időt, de ne végtelent

Ha jót akarunk gyermekeinknek, akkor engedjük őket gyászolni, amikor szükséges. Hagyjunk nekik teret a saját gyászukat megélni, de ne hagyjuk őket magukra teljesen. Legyünk velük, beszélgessünk nyíltan, merjük vállalni az érzéseinket színlelés nélkül. Felesleges magunkra erőltetni valamit, ami hamis. Lehetünk szomorúak előttük, de ne vesszünk el az önsajnálatban vagy a bűntudat miatt.

Éppen ezért kell magunkon is dolgozni, folyamatosan, és nem csak menni tovább, mintha mi sem történt volna, és mindenkor erősnek látszani. Az sem helyes, ha valaki megragad egy szakaszban, és az sem, ha az egészről nem akar tudomást venni. Sosem felejtjük el a szeretteinket, sosem múlik el teljesen a veszteség, „elraktározódik” a szívünkben, de felépül körülötte az életünk. Ha egészségesen próbáljuk megélni, az mindenkinek a hasznára válik.

Kíméletes segítség

A felnőttek sem tévedhetetlenek, egy hatalmas fájdalom hatására könnyű elveszteni önmagunkat, így aztán ha egyedül nem bírunk vele, bátran forduljunk segítségért. A témában íródott mesekönyvek között biztosan találsz nektek tetszőt, és meglátod sokat tehetnek értük és nekünk is ajánlottak. 

Peter Carnavas: Az elefánt

Peter Carnavas: Az elefánt című elsősorban gyermekek számára íródott regénye arról szól, hogy a kis Olívia hogyan veszítette el egyszerre mindkét szülőjét: édesanyját igazából, édesapját pedig azért, mert képtelen volt továbblépni a depresszióból, és újra visszatalálni önmagához, az élethez, a családjához. A gyermek különös lényeket vél felfedezni családtagjai közelében – számára a gyász állatok formáját ölti fel – édesapjáé a hatalmas, mindent nehézkessé tevő, egykedvű elefánt. Ezért elkezd azon ügyködni, hogy eltávolítsa a rideg jószágot, hogy édesapja ismét képes legyen észrevenni az élet szépségeit. 

Molnár Krisztina Rita: Maléna kertje

Molnár Krisztina Rita: Maléna kertje c. mesekönyvének kedves szereplői egy szempillantás alatt belopják magukat a szívünkbe. Szinte mindnek van valamilyen veszteség az életében: elválás, eltávozott családtag, a munkahely vagy az egzisztencia elvesztése, amivel próbálnak együtt élni.

Máli (Maléna beceneve) legjobb barátja és mentora egy különös tücsök, aki bölcsességeivel felkészíti az életre; lelkesíti, hogy szorgalmasan tanuljon, gyakoroljon; és bátorítja, hogy legyen bátorsága őszintén elmondani, hogy mire vágyik. A könyv lapjain aztán egy sereg figura talál egymásra, barátságok szövődnek, kialakul egy kedves közösség, és ugyebár az együtt töltött idő mindennél fontosabb.

Mivel gyerekek, felnőttek a barátság védőburkában őszintén megnyílnak egymásnak, beszélnek a bennük mozgolódó érzésekről, könnyebbé válik számukra a feldolgozás. Ezek a tapasztalatok felkészítik a gyerekeket arra, hogy amikor hasonló helyzetbe kerülnek, egészségesen tudjanak neki látni a gyásznak. A legjobban úgy tudjuk megvédeni az apróságokat, ha jól felkészítjük őket.

Martin Baltscheit: Csak egy nap

Martin Baltscheit: Csak egy nap c. elgondolkodtató, néhol kicsit bizarr mesekönyve egy kérész életének utolsó napjának történetét meséli el. Bizony a kérészek nem tiszavirág- életűek, akár évekig éldegélhetnek a víz alatt, a meder aljára süllyedve, és csak az utolsó átalakulás után születnek meg a felszínre. A mi kis kérészlánykánk világrajövetelét kíváncsian és együtt érzően nézi végig egy vaddisznó és egy róka.

Azonnal annyira megszeretik, hogy nem akarják összetörni a szívét azzal, hogy elárulják neki, hogy mennyire közel van a vég számára. Inkább a barátai lesznek, az egész napot átbolondozzák, de a titok egyre súlyosabb és egyre nehezebb visszatartani.

Egy szerencsétlen eset után a kérészlány megbántottan elröppen, mert azt gondolja, hogy lóvá tették és csak vesztegeti az idejét. A patak partján puffogva egy másik kérészre lesz figyelmes, aki teljesen magába roskadva egész nap csak a halált várta, egyedül. Ráébred, hogy a felszíni élete nem olyan volt, mint amilyennek tervezte, valójában sokkal jobb. Megélte a napot, együtt lehetett a barátaival, rengeteget mókáztak, segítettek egymásnak, volt ideje minden fontosra, tehát jól döntött, amikor a szívére hallgatott.

A gyász sosem könnyű, de érted van, azért, hogy tudj tovább élni. Nem akar megölni, csak erősebbé tenni.

Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást