Úgy gondolom, nagyon sokan feltették már maguknak ezt a kérdést az elmúlt években – most rajtam a sor.
Nem az bosszant, hogy szűrni kell a gyerekeket
Nekem is van olyan ismerősöm, akinek a gyermeke már ötéves korában annyira rosszul érezte magát az óvodában, hogy állandóan panasz volt rá, és nem találta fel magát, nem kötötték le a játékok. Alig várta az iskolát, amiben annak ellenére is nagyszerűen szerepel, hogy már idegen nyelvet is intenzíven tanul.
Az bosszant, hogy – hasonlóan életünk számos más területéhez – a gyerekeinkről is úgy döntenek, hogy fogalmuk sincs a valóságról.
Talán nem is érdekli őket. Egy pedagógus, aki évek óta kíséri, az látja, hogy a gyermekem hogyan viselkedik napközben, milyen a közösségben. Én tudom, milyen itthon, a szabadidejében, és mivel szoktam az óvónőkkel beszélgetni, valamint kölcsönösen segítjük egymást, egyeztetni tudunk a kislányom érdekében – ahogy ez meg is történt. És akkor jön valaki, aki egy tollvonással felülírja nem csak az anyai megérzéseimet és meglátásaimat, hanem számos szakértő véleményét. Miért gondolja bárki, aki látott már gyereket, hogy ez így rendjén van?
Sokféle hozzáállás a szülők között
Tudom, a lányom megoldja majd akkor is az iskolát, ha idő előtt belekényszerítik ebbe. Csak azt kellene megérteni, hogy a gyerekek nem gépek. Nem az lenne a cél, hogy megoldják, túléljék az iskolát, hanem az, hogy élvezzék és szeressék. És igen, nagyon-nagyon bosszant, hogy mennyi gyermektől veszik el minden évben ezt a lehetőséget. Mert nem csak olyan szülők vannak, mint én, akik a végsőkig el fognak menni a gyerekük érdekében és annak ellenére is kitartanak a véleményük mellett, hogy első körben elutasítást kaptak.
Olyan szülők is vannak, akik egyáltalán nem foglalkoznak ezzel a lehetőséggel, csak sodródnak az árral – akár iskolázatlanságuk, akár információhiányuk, akár egyéb okok végett. De olyan szülőket is találni, akik versenyt csinálnak ebből és úgy vélik, hogy gyermekeiket negatívan minősíti a plusz egy év az óvodában.
Erre is tudok konkrét példát a saját ismeretségi körömből. Sőt, olyan ismerősöm is akad, ahol a két szülő (bár egy párt alkot), nem ért egyet ezen a téren. Ahelyett, hogy ők önként szakvizsgálatra vitték volna a gyermeket, erősebb hangadó gyanánt, az apuka győzött: a gyermek iskolás lesz és kész.
Rengeteg stresszhelyzettel kell szembenézni
Sajnos tudom, hogy az évkezdés dilemmája messze nem az első és az utolsó ilyen jellegű, emberséges hozzáállást és szakértelmet mellőző próbatétel, ami vár ránk és ez elkeserítő. Ahogy elkeserítő az a sok felesleges stressz és utánajárás, amivel ez az egész mizéria jár. Egy-egy gyermekkel ugyanis nem csak nekünk, szülőknek vannak feladataink, hanem a szakértőknek, a pszichológusoknak, a pedagógusoknak, a védőnőknek, az orvosoknak is.
Rengeteg idő, energia, papírmunka, ami vagy sikerélménnyel, vagy csalódottsággal, fellebbezéssel vagy belefáradással zárul.
Stressz a várakozás, hogy mások döntenek a gyermekünk és ezáltal a családunk életéről, és stressz, hogy mindezt úgy kell előadnom a kislányom előtt, hogy ne ragasszam rá az aggodalmamat. Mert bizony lehet, hogy szándékaink ellenére is iskolába kell mennie és nyilván a legkevésbé sem szeretném, ha ez félelemmel töltené el.
Tényleg jobb ez, mint rábízni a döntést az érintettekre? Főleg annak tudatában, hogy eleve rengeteg iskola éretlen gyermek kerül be az iskolába. Mert azt ugye senki sem hiszi, hogy nem éppen a hátrányos helyzetű, lemaradással küszködő gyermekek szülei azok, akiknek legnagyobb arányban fogalmuk sincs, hogyan töltsék ki a többoldalas, ügyfélkapus kérelmet…