Távolság, te drága!
Furcsa módon épp a távolság az, ami végül közelebb hozott minket egymáshoz. A középiskola után mindketten elég hamar elköltöztünk, más-más városban folytattuk az életünket, a tanulmányainkat. Már nem ismertük egymás barátait, mindennapjait, fogalmunk sem volt róla, hogyan él a másik. Aztán egyszer csak a semmiből úgy alakult, hogy elutaztam hozzá. Kiderült, hogy az egyetemi barátai közül sokan egyidősek velem.
Hirtelen már nem a fura kistesó voltam, hanem a jófej testvér a másik városból, akit mindig szívesen látnak.
A távolság hirtelen akkorára nőtt fizikailag közöttünk, hogy elkezdtünk hiányozni egymásnak és újra – vagy talán most először életünkben – elkezdtünk húzni egymás felé.
