Régi időkben a gyerek egész más szerepet töltött be a családi életben, mint manapság. Még szüleink is egy olyan kor gyermekei voltak, mely nem engedte olyan közel a gyerekeket a szülőkhöz. Amint elértek abba a korba, hogy már besegíthettek a háztartásba, nem volt kérdés senki számára, hogy a gyerek eleget tesz szülei kérésének. Majd később, felnőttként pedig egyértelmű volt az idősebbekről való gondoskodás.
Bezzeg az én időmben!
Hányszor hallhattuk ezt a mondatot szüleink szájából és legkevésbé sem érdekelt minket, hogy mi volt az ő idejükben. Pedig lehet nagyon sok kérdésre választ kaptunk volna. Leginkább arra, hogy mi oka lehetett annak, hogy régebben olyan nagy szakadék volt a két generáció között. A szülők távolságtartóak voltak a gyerekekkel, több ember szájából hallottam már, hogy akkoriban egyszerűen nem volt divat az ölelkezés és úgy általánosságban az érzelmek kimutatása.
Nem mintha ne szerették volna a szülők a gyerekeiket, egyszerűen más szokások uralkodtak, a világ is máshol tartott. A gyerekek jóval nagyobb szigorban és fegyelemben nevelkedtek otthon és az iskolában is. A felnőtt szava szent volt és sérthetetlen, senkinek eszében sem volt, hogy visszaszóljon egy pofon, vagy körmös miatt. Az meg végképp elképzelhetetlen lett volna, hogy ezeket a szülők felróják a tanároknak.
A fiatalok életében természetes volt a ház körüli munka és mivel a technikai vívmányok akkortájt egész máshol tartottak, nem fenyegette őket csábítás ilyen téren.
Akkoriban a szülők berendezkedtek egy olyan életstílusra, melyben kezdetben ők, majd egy idő után a gyerek veszi át a gondoskodó szerepkört. Ezért épültek a hatalmas több generációs házak is, mondván minek onnan elköltözni, ha majd úgyis oda térnek vissza a szülők miatt. Nem túl elegáns kimondani, de a gyerekek, majd a belőlük lett felnőttek szolgálatot teljesítettek. Egy roppant elismerésre méltó és szép szolgálatot, de nagyon kevés esélyük volt saját életet élni, saját döntésekkel.
A másik véglet
A mai kor gyermekei hihetetlen kincset kaptak a kezükbe és még mondhatjuk ezt az Y generációra is. Talán velük kezdődött a nagy váltás, mikor a szülő-gyerek kapcsolat már egész bensőséges kezdett lenni. Történhetett ez pont a korábbi generációk fájdalmaiból, de bárhogy is, szerencsések vagyunk, hogy minket már egy szorosabb kötelék fűz szüleinkhez. Ám az is igaz, hogy ez a túlzott lazaság néhol már határokat súrolhat. Ha a régi idők testesítették meg a szigort és fegyelmet, akkor a mai világ a féktelen tivornyázást.
Valahogy soha nem tudunk abban az édes középső állapotban megmaradni, egyikből dőlünk a másikba.
Manapság hatalmas divat önmagunk megtalálása, álmaink megvalósítása és ezzel alapvetően semmi baj nem lenne. Sőt, mindenkinek meg kell találni saját céljait és küzdeni is értük. Azonban ez sokaknál egyet jelent azzal, hogy mindent és mindenkit hátrahagyva csak magukra koncentrálnak és önző módon kezdik élni az életüket.
Vagyis elhanyagolják azokat a fontos személyeket, akiknek annyi mindent köszönhetnek. Persze mindenki saját értékrendje szerint élje az életét, viszont szomorú látni, hogy hány idős ember marad egyedül, akikről már nem gondoskodnak. Elsősorban nem is az anyagi gondoskodás a legfőbb probléma, inkább az elhanyagolás. Egyik véglet sem jó, talán a mostani életünk annyival könnyebb, hogy sokkal több a szeretet egy családon belül, legalábbis, amit kimutatnak egymás felé. Viszont a túl nagy szabadságnak ára van, főleg ha visszaélnek vele.