A múlt héten lettem harminchét éves. Fiatalabb koromban valahogy sosem tudtam elképzelni, milyen lesz az élet 35 fölött. A húszas éveimben azt hittem, ekkorra már mindenki „felnőtt” lesz: biztos magában, stabil, nyugodt, és kevesebb lesz a kérdése. Most itt vagyok, és bár a stabilitás sok tekintetben tényleg megérkezett, a kérdések száma nem csökkent – csak másmilyenek lettek.
Tagadhatatlan, hogy a testem is elkezdte megírni a saját történetét. Az ébredés utáni ráncok többsége még a reggelim végére kisimul, de van, ami már velem marad. A bőröm máshogy reagál, mint tíz éve, és néha visszanézve a régi képeimet, látom, hogy mennyi minden változott. Néhány kilóval a megszokott súlyom fölött vagyok, pedig sem az étrendem, sem az edzési rutinom nem változott. Egyszerűen csak lassan egy másik életszakaszba lépek, ahol ez normális.
Figyelem magam a tükörben. Néha még mindig azon kapom magam, hogy próbálom megtalálni a régi arcomat, amit megszoktam, de aztán észreveszek valamit az újban, ami tetszik. A tekintetem nyugodtabb. A vonásaimban van valami, amit húszévesen nem ismertem: valami mélység, amit csak az évek hozhatnak. Néha azon gondolkodom, vajon mikor bukkan majd fel az első ősz szál, és vajon mit fogok érezni, amikor megtalálom. Olvass még a témában
Mérlegelem, hogy mikor lesz itt az ideje az első komolyabb kozmetikai beavatkozásnak. Nem tartom elengedhetetlennek, és nem gondolom, hogy bárkinek „kellene” ilyesmit csináltatnia. De azt is érzem, hogy ha eljön az a pillanat, amikor én szeretném, és nem fogok bűntudatot érezni miatta. Ez is én vagyok – egy nő, aki szeretne jól lenni a saját bőrében, akármit is jelentsen ez.
