Véleménycikk: Schuszter Borka
Nem tudom pontosan, anyaként milyen érzésekre számítottam az első tanév végén. Arra biztosan nem, hogy ennyire megható lesz.
Amikor tavaly ilyenkor az iskolakezdésre készültünk, rengeteg félelem volt bennem. Nem elsősorban az olvasás vagy a matematika miatt. Nem azon aggódtam, hogy milyen gyorsan tanul majd meg írni, vagy hány betűt fog ismerni szeptember végére.
Sokkal inkább azon, hogy hogyan fogja bírni az egészet. A változást, az új szabályokat, az új embereket, a zajt. A hosszú napokat. Olvass még a témában
A neurodiverz gyerekek szülei pontosan tudják, hogy az iskolakezdés nem egyszerűen egy új élethelyzet. Sokszor egy hatalmas ugrás az ismeretlenbe.
Most, az első tanév végén visszanézve azonban három gondolat jár leginkább a fejemben.
Hálás vagyok, amiért megfelelő iskolát találtunk
Azt hiszem, ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni.
Már egy neurotipikus gyerek számára is óriási feladat iskolát választani. Minden szülő szeretné megtalálni azt a helyet, ahol a gyereke biztonságban van, ahol figyelnek rá, és ahol nemcsak tanulni fog, hanem jól is érzi magát.
Egy neurodiverz gyereknél azonban ez a feladat megsokszorozódik. Mert nem elég jó iskolát találni. Olyat kell találni, amelyik érti is a gyereket.
Ahol nem problémát látnak benne, ahol nem állandóan azt próbálják kijavítani, ami másként működik nála. Ahol nem azt kérdezik, miért nem olyan, mint a többiek, hanem azt, mire van szüksége ahhoz, hogy fejlődni tudjon.
És itt jön az a rész, amiről szerintem még mindig túl keveset beszélünk: Magyarországon ez nagyon gyakran pénzkérdés is, mert állami keretek között nem mindig lehet ilyen intézményt találni.
Sok család számára egyszerűen nem elérhető olyan iskola, amely valóban alkalmazkodni tud a neurodiverz gyerekek igényeihez. Az állami rendszerben vannak csodálatos pedagógusok, de sokszor nincsenek meg azok az erőforrások, amelyekre szükség lenne.
Mi szerencsések voltunk.
Találtunk egy helyet, ahol a lányomat nem megjavítani akarják, hanem megismerni. És ezért minden egyes nap hálás vagyok.
Nem érdekelnek a „jegyei”, az számít, hogy dolgozott
Amikor közeledett a tanév vége, egyre többször hallottam más szülőktől, hogy ki milyen értékelést kapott, ki hol tart az olvasásban, ki milyen gyorsan számol.
Én közben valami egészen másra gondoltam.
Arra a kislányra, aki egy évvel ezelőtt még szorongva nézte az iskolaépületet. Arra a gyerekre, akinek az óvodából az iskolába való átmenet hatalmas kihívás volt. Arra a gyerekre, aki rengeteget dolgozott azért, hogy eligazodjon egy új rendszerben.
Biztosan vannak elsősök, akik szebben írják a számokat, akik gyorsabban olvasnak, akik ügyesebben másolják le a tábláról a feladatot.
És akkor mi van?
Én pontosan tudom, honnan indult a lányom. Látom azt is, hová jutott. És őszintén szólva engem sokkal jobban érdekel ez, mint bármilyen szöveges értékelés.
A teljesítményt ugyanis mindig a kiindulási ponthoz érdemes mérni. Nem a szomszéd gyerekhez, hanem önmagunkhoz. És ebben az összehasonlításban a lányom idén óriásit nyert.
Elképesztően büszke vagyok rá.
Bárcsak a többi gyereknek is ilyen iskolája lenne
Van még egy gondolat, ami az egész tanév alatt egyre erősebben fogalmazódott meg bennem.
Az, hogy amit a lányom iskolájában látok, arra valójában nemcsak a neurodiverz gyerekeknek lenne szükségük. Hanem minden gyereknek. Mert a harmincfős osztályok nemcsak a neurodiverz gyerekeket terhelik túl. A kiégett pedagógusok nemcsak a sajátos nevelési igényű gyerekeknek nem tudnak elegendő figyelmet adni. A merev szabályrendszerek és a rugalmatlan tantervek nemcsak azokat bántják, akik valamilyen diagnózissal élnek.
Ha valamit kívánhatnék a következő tanévre, az lenne, hogy minél több gyerek olyan iskolába járhasson, ahol nemcsak azt nézik, mit tud már, hanem azt is, hogy kicsoda.
Az első tanév végén számomra nem az a legfontosabb eredmény, hogy a lányom mit tanult meg. Hanem az, hogy még mindig szeret tanulni.
És azt hiszem, ennél nagyobb siker első osztály végén nem is nagyon létezik.
