Sokunkkal előfordult már, hogy az evés csak egy gyors megállóvá vált a napi teendők között. Egy szelet pizza egy rövid szünetben, egy zacskós leves este 10-kor, vagy egy gyros dobozból, állva elfogyasztva. Ismerős? Nekem nagyon is.
Bár gyerekként már érdeklődtem a főzés iránt, és sok szép emlékem van a konyhából – anyukám és nagymamám oldalán tanulgattam a sütés-főzés alapjait –, a felnőtté válással ezek az emlékek sokszor háttérbe szorultak. A mindennapjaim sűrűvé váltak, és egy idő után szinte természetes lett, hogy az étkezés „letudandó feladat”, nem pedig tudatos, örömteli pillanat. Csakhogy a testünk nem felejt, és egyszer csak jelezni kezd.
Egy diagnózis, ami átírta a napirendem és az életem
Több évvel ezelőtt szembesültem azzal, hogy glutén-, tej- és tojásfehérje-érzékeny vagyok. Az első időszakban rengeteg kérdés felmerült bennem. Hogy fogok így enni? Mit jelent ez a gyakorlatban? A kedvenc ételeimre gondoltam, a közös családi vacsorákra, a süteményekre, a pizzákra, és úgy éreztem, hogy valami véget ért. Olvass még a témában
Kétségbeesve kezdtem keresni a „mentes” alternatívákat, de az első időszakban ezek gyakran vagy íztelenek, vagy elképesztően drágák voltak – sokszor mindkettő. Akkor döntöttem úgy, hogy megpróbálom én irányítani ezt a helyzetet. Ha már így alakult, legalább tanuljak meg tényleg jól főzni, úgy, hogy a saját igényeimnek is megfeleljen.
