A szekrényem előtt álltam vagy húsz percig, három ruha hevert az ágyon, és mindegyik rossznak tűnt. Az egyik túl feszes volt, a másik túl világos, a harmadik pedig olyan mintás, hogy már a gondolattól is fáradt lettem, hogy egész nap abban kelljen mosolyognom a fotókon. Végül a szekrény legvégén megtaláltam azt a hosszú, egyszerű fekete ruhát, amit még egy budapesti kiállítás megnyitójára vettem, és amit azóta alig hordtam.
Tudtam, hogy ez lesz a botlás. Anyám már a kocsiban megkérdezte, biztos vagyok-e benne, hogy ez helyes, hiszen ez mégiscsak esküvő, nem temetés. Próbáltam elmagyarázni, hogy szerintem a fekete ruha ma már nem azt jelenti, amit régen, hogy ez most inkább elegáns, mint gyászos, de láttam az arcán, hogy nem győztem meg.
Amikor egy ruha miatt rögtön ítélkeznek
A templom előtt, amikor kiszálltunk, az egyik távoli rokon rögtön odajött hozzám, és félig nevetve, félig aggódva megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mert úgy nézek ki, mintha rossz eseményre jöttem volna. Nem tudtam mit válaszolni, csak mosolyogtam, és azt mondtam, hogy ez most a divat. Pedig nem erről volt szó. Egyszerűen ebben a ruhában éreztem magam a legjobban, és ez a lakodalom előtti fél órában sokkal fontosabb volt számomra, mint bármilyen íratlan szabály. Olvass még a témában
A szertartás alatt persze percenként kaptam a pillantásokat. Nem voltam az egyetlen sötét ruhás vendég, de a legtöbben legalább egy sál vagy egy bross erejéig próbáltak színt csempészni magukra, mintha ez feloldozást jelentene. Én nem tettem ilyet. A ruha egyenes szabású volt, hosszú ujjú, semmi extra, csak egy vékony ezüst fülbevaló hozzá, és ennyi.
Akkor jöttem rá, hogy nem a ruha színe zavarja őket, hanem az, hogy nem félek különbözni.

A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.





