Véleménycikk: Schuszter Borka
Huszonhét évesen egészen egyszerű képletem volt a barátságra: azok voltak a barátaim, akikkel sok időt töltöttem, akikkel könnyű volt programot szervezni, és akikkel ugyanazokat a dolgokat szerettük. Ha volt egy koncert, egy kiállítás, egy spontán péntek esti sörözés, szinte magától értetődő volt, hogy együtt megyünk. A közös élmények tartották össze ezeket a kapcsolatokat, és sokáig azt hittem, ez így is marad.
Akkoriban a „jól érzem magam veled” sokszor azt jelentette, hogy jól érzem magam abban a helyzetben, amiben együtt vagyunk. Nem feltétlenül a másik emberhez kötöttem ezt az érzést, hanem ahhoz, amit éppen csináltunk. Ha volt körülöttünk zaj, inger, történés, akkor működött a dolog. Nem is gondolkodtam rajta különösebben: természetes volt, hogy a barátságok ott vannak, elérhetők, és nem igényelnek jelentősebb erőfeszítést.
Aztán teltek az évek, és lassan átalakult nemcsak az életritmusom, de a kapcsolataim milyensége is. Mindenkinek lett munkája, párkapcsolata, saját ritmusa. A spontán estékből egyeztetett hetek lettek, majd néha hónapok. Néhány barátság egyszerűen kikopott az életemből, anélkül, hogy megromlottak volna – nem vesztünk össze semmin, egyszerűen csak eltűntünk egymás életéből. Olvass még a témában
Ez is az oka annak, hogy harminchét évesen már egészen mást gondolok a barátságról
Talán kevésbé romantikusnak, de sokkal mélyebbnek látom ezeket a kapcsolatokat. Ma már látom, hogy a barátság nem attól marad meg, hogy ugyanazokat a dolgokat szeretjük, hanem attól, hogy figyelünk egymásra. Hogy időt szánunk rá – nem csak akkor, amikor épp kényelmes.
Rájöttem, hogy a beszélgetés sokkal fontosabb, mint bármilyen közös élmény. Nem a felszínes, „mi történt veled mostanában” típusú kérdések, hanem az igazi, odafigyelős jelenlét. Amikor nem csak kivárjuk, hogy a másik befejezze a mondandóját, hanem tényleg érdekel, amit mond. Amikor nem kell program ahhoz, hogy együtt legyünk – elég egy telefonhívás a nap végén.
Ma már tudom értékelni azt is, ha valaki csak annyit kérdez: „Milyen napod volt?” Huszonhét évesen még lehet, hogy azt gondoltam volna, ez egy unalmas kérdés, amit azok kérdeznek egymástól, akik nem tudnak mit kezdeni a másik társaságával. Ma már viszont látom, hogy néha ez többet jelent, mint egy öt napos fesztivál vagy egy hosszú hétvége valahol.
A kérdésben ott van a törődés. Hogy valaki gondol rám akkor is, amikor nincs semmi különös alkalom.
A közös érdeklődési kör persze még mindig jó dolog. Könnyebbé teszi a kapcsolódást, ad egy természetes közös nyelvet. De már nem ez a legfontosabb. Sokkal inkább az, hogy hasonlóan gondolkodunk a világról. Hogy hasonló dolgokat tartunk fontosnak: őszinteséget, lojalitást, odafigyelést. Ezek azok az alapok, amik hosszú távon megtartják a barátságokat, akkor is, ha az élet közben teljesen más irányba visz minket.
Azt is meg kellett tanulnom, hogy a barátságokat ápolni kell. Nem lehet őket készpénznek venni. Néha nekem kell írni, nekem kell hívni, nekem kell szervezni. És igen, néha ez macerás, néha nincs is hozzá kedvem. De ez is rendben van: rendben van, hogy a barátság néha munkát jelent. Mert megéri dolgozni érte.
