Meggyőződésem, hogy vannak emberek, akik egyenesen szeretnek veszekedni. Én nagyon nem. De ha valamit, akkor azt megtanultam az évek során, hogy ha a konfliktusok megúszásának az az ára, hogy elhallgatom a valódi véleményemet vagy igényeimet, akkor azt később kamatostul meg kell fizetnem.
Éppen ezért, amikor egy pár büszkén kijelenti, hogy ők soha nem veszekszenek, bennem nem az irigység szólal meg, hanem egy halk vészcsengő. Nem azért, mert szerintem a konfliktus önmagában érték lenne, vagy mert a dráma az intimitás jele. Hanem azért, mert nehezen tudom elképzelni, hogy két ember hosszú távon úgy legyen igazán közel egymáshoz, hogy közben soha nem súrlódnak.
Nem gondolom, hogy egészséges dolog lenne tányérokat vágni a falhoz, ajtókat csapni, vagy sebeket ejteni egymáson olyan mondatokkal, amiket később már nem lehet visszavonni. A romboló veszekedés nem cél, és nem is bizonyíték semmire. De a feszültség kiengedése igenis az. Az, hogy kimondhatom, ha valami fáj, ha dühös vagyok, ha félek, ha úgy érzem, nem vagyok fontos – még akkor is, ha ez kényelmetlen, és még akkor is, ha nem „szépen” hangzik. Olvass még a témában
Egy párkapcsolat nem steril tér. Két külön történet, két idegrendszer, két csomag gyerekkori tapasztalat találkozik benne. Olyan kérdéseket kell benne megvitatni, amelyek óhatatlanul aktiválják a legmélyebb sérüléseinket: az elhagyástól való félelmet, a nem vagyok elég jó érzését, a kontrollvesztést, a szégyent. És mindezt egy felfokozott érzelmi állapotban, szerelmesen, kiszolgáltatottan.
