Mindnyájan hazudunk, gyerekkorunk óta. Minden nap legalább egyszer elhallgatunk valamit, vagy meghamisítjuk a valóságot. Mi az oka, és hogyan leplezhető le a hazugság? Lehet-e jól hazudni? Claudine Biland A hazugság pszichológiája (Háttér Kiadó, 2009) című könyvéből válogattunk idézeteket.
Szívélyesség
„… a nők harmonikusabb társas interakcióra képesek, mivel szívesebben osztogatják a dicséreteket.
Sokan mondják, hogy a hízelgés a kölcsönös megértés záloga… Különben ha az embereket arra kérik, sorolják föl, hogy kik állnak hozzájuk közel, választásuk azokra esik, akik ügyesen tudnak bókolni.
Általános nézet, hogy a nők szívélyesebbek, segítőkészebbek, és erkölcsi szempontból nagyobb támaszt jelentenek, mint a férfiak. Ennek következménye pedig, hogy mind a nők, mind a férfiak szívesebben alakítanak ki interakciót nővel.
A hazugsághoz nélkülözhetetlen, hogy bele tudjuk élni magunkat a másik helyzetébe: mit fog gondolni, hogyan fog reagálni? Egyébként az igen jól hazudó ember egyik tulajdonsága éppen ez. És általában az empátia bír rá minket a hazugságra vagy annak enyhébb formájára, az őszintétlen bókra…”
Kóros hazudozás
„A hazugság a valóság elleni védekezés, a kóros hazudozás viszont a nyomorúságot leplezi el.
A hazugság ideiglenesen védi a kitalálóját, tehát bizonyos helyzetben megmentő lehet, a kóros hazudozás a benne szenvedő alany számára azt az érzést kölcsönözheti, hogy újból értékes, és ez az egyetlen megoldás, hogy ’elromlott imázsán’ javítson.
Másik nézőpont: Mitől hazudunk és melyek a jelei?
Az ilyen hazudozó a valóságból meríti a szükséges elemeket ahhoz, hogy egy történetet vagy kitalációt felépítsen. Saját történetét, saját kitalációját.”
Félelmek
„A hazug ember félelme azon alapul, hogy leleplezik, elgondolása kudarcot vall, és tette nem marad következmények nélkül.
Aki azért füllent, hogy megkapjon egy állást, lebukás esetén nemcsak az adott állástól vehet búcsút, hanem esetleg más ajtók is becsukódnak előtte, akár egy egész szakmai területről kizárhatják.
A szégyen a bűntudat következménye. A hazudó egyfelől szégyelli a tettét, hiszen gyermekkora óta arra tanították, hogy „hazudni nem szép dolog”, másfelől azt is szégyelli, amit rejtegetni akar, azaz a hazugság tárgyát.
Amikor hazudunk, arra törekszünk, hogy a nehezen ellenőrizhető megnyilvánulásainkon uralkodjunk, elsősorban hangunkon és arcunkon, ugyanis ezek a többiek figyelmének állandó tárgyai.
A paradoxon viszont abban áll, hogy azon próbálunk uralkodni, amin nehéz – arcunkon, hangunkon –, és a könnyebben ellenőrizhető dolgok árulnak el minket: a testbeszédünk.”
Lelepleződés
„Amikor a hazug kérdéseket kap, előnyére szolgál, ha egy, maximum két személlyel került interakcióba.
Csak több személy jelenléte tudja annyira megzavarni, hogy elárulja magát, vagy legalábbis kifejezetten zavart viselkedést mutasson.
Ráadásul kettesben, hármasban annál becsületesebbnek tűnik, minél több kérdést tesznek fel neki; néha még az őszinte személynél is becsületesebbnek, ha ez utóbbit nem kérdezgetik.
Ha azonban a beszélgetés alatt többen figyelik meg (az interakciót öten nézik monitoron a szomszédos helységben), a csalás szándékának árulkodó jelei láthatóvá válnak.”
Megfigyelés
„Úgy tűnik, a társas, jól alkalmazkodó, extravertált, nem szorongó, ’jó színész’ alkatú személyek rendelkeznek néhány aduval, s ezért könnyebben csapják be embertársaikat.
Eközben az általában inkább gátlásos emberek éppilyen kifejezőnek mutatkoznak, s a körülmények kényszere esetén helytállhatnak, vagyis becsületesnek tűnhetnek, feltéve, hogy nincsenek túl nagy nyomás alatt.
Az erős nyomás – annak tudata, hogy többen figyelnek – valamennyi esetben nagyon lerontja a hazug esélyeit, ezáltal mindkét személyiségtípus egy szintre kerül. Akár extravertált, akár introvertált emberről van is szó, akár jó kommunikátor, akár csapnivaló, ilyen helyzetben kicsúszik a talaj a lába alól.
Az extravertált alkat persze meg tudja őrizni az attraktivitás még éppen elfogadható szintjét (mosolyok, pózoló taglejtések és így tovább), de annyira nem, hogy minden gyanút elhárítson.”
