Hiába a lakásotthonok „családias” külsőségei – idegenektől függsz, idegenekkel élsz, idegenek közt kell kiharcolnod a helyed, és semmid nincs, ami tényleg a tied lenne. Évike is egy ilyen lakásotthonban nőtt fel: szerény, visszahúzódó, csendes, engedékeny kislány volt, amit a többiek alaposan ki is használtak. Elvették a holmijait, ha csak tehették, bántották, gúnyolták, vele íratták meg a leckéjüket, vele végeztették el a rájuk kirótt feladatokat.
Ő nem tiltakozott: összeszorított fogakkal tette, amit tennie kellett. Egyetlen cél vezérelte: kijutni innen, tanulni, önállósodni, s elfelejteni az itt elszenvedett éveket, a rettegést, a megalázottságot, az alárendeltséget. Ma már védőnőként dolgozik a közeli településen, a munkája, férje és kislánya szerelmeseként.
– Tudod, hálás vagyok a sorsnak, amiért erőt adott ahhoz, hogy legyőzzem a hátrányokat – mondta mosolyogva miközben a cukrászda teraszán ülve a megrendelt süteményekre vártunk. Olvass még a témában
– Nap, mint nap látom, miként küzdenek szülők a felszínen maradásért. Az én szüleim feladták – egyszerűbb volt lecsúszni semmint tenni ellene, és harcolni értem.
