Az intézetben felnövő gyerekek számára ismeretlen a család szó jelentése. Egyrészt azért, mert onnan, ahonnan a hatóságok kénytelenek voltak kiemelni a veszélyeztetettségük miatt, az egyáltalán nem volt nevezhető családnak (nélkülözés, agresszió, alkoholista nemtörődöm szülők); másrészt pedig az állami intézmények sem képesek értelemszerűen biztosítani azt, amit egy szeretetben együtt élő család jelenthetne a számukra.
Hiába a lakásotthonok „családias” külsőségei – idegenektől függsz, idegenekkel élsz, idegenek közt kell kiharcolnod a helyed, és semmid nincs, ami tényleg a tied lenne. Évike is egy ilyen lakásotthonban nőtt fel: szerény, visszahúzódó, csendes, engedékeny kislány volt, amit a többiek alaposan ki is használtak. Elvették a holmijait, ha csak tehették, bántották, gúnyolták, vele íratták meg a leckéjüket, vele végeztették el a rájuk kirótt feladatokat.
Ő nem tiltakozott: összeszorított fogakkal tette, amit tennie kellett. Egyetlen cél vezérelte: kijutni innen, tanulni, önállósodni, s elfelejteni az itt elszenvedett éveket, a rettegést, a megalázottságot, az alárendeltséget. Ma már védőnőként dolgozik a közeli településen, a munkája, férje és kislánya szerelmeseként.
– Tudod, hálás vagyok a sorsnak, amiért erőt adott ahhoz, hogy legyőzzem a hátrányokat – mondta mosolyogva miközben a cukrászda teraszán ülve a megrendelt süteményekre vártunk.
– Nap, mint nap látom, miként küzdenek szülők a felszínen maradásért. Az én szüleim feladták – egyszerűbb volt lecsúszni semmint tenni ellene, és harcolni értem.
– Haragszol rájuk? – kérdeztem halkan.
A pincérnő érkezése szakította félbe beszélgetésünket. Letette elém a lúdláb-torta szeletemet, neki pedig a franciakrémest. Éva nem sokat teketóriázott: szabályosan nekiesett az édes-habos műremeknek, s röpke fél perc alatt eltüntette még a morzsáját is. Szégyenkezve pillantott fel:
– Haragudni? Ma már nem – talán csak ezért az egyért.
Kérdően néztem rá.
– Képtelen vagyok leszokni erről a rossz beidegződésről. Az otthonban minden kaját azonnal be kellett kebeleznem, ellenkező esetben elvették volna tőlem a többiek. Előfordult, hogy a karácsonyra kapott fél kilónyi szaloncukrot öt perc alatt ettem meg – de az legalább az enyém volt – nevetett fel.
Boldog volt, és kiegyensúlyozott: otthonra és családra lelt. A statisztikák szerint ő a ritka kivételek egyike.