Ezen mennek keresztül a gyerekek az intézetben

Az intézetben felnövő gyerekek számára ismeretlen a család szó jelentése. Egyrészt azért, mert onnan, ahonnan a hatóságok kénytelenek voltak kiemelni a veszélyeztetettségük miatt, az egyáltalán nem volt nevezhető családnak (nélkülözés, agresszió, alkoholista nemtörődöm szülők); másrészt pedig az állami intézmények sem képesek értelemszerűen biztosítani azt, amit egy szeretetben együtt élő család jelenthetne a számukra.

Hiába a lakásotthonok „családias” külsőségei – idegenektől függsz, idegenekkel élsz, idegenek közt kell kiharcolnod a helyed, és semmid nincs, ami tényleg a tied lenne. Évike is egy ilyen lakásotthonban nőtt fel: szerény, visszahúzódó, csendes, engedékeny kislány volt, amit a többiek alaposan ki is használtak. Elvették a holmijait, ha csak tehették, bántották, gúnyolták, vele íratták meg a leckéjüket, vele végeztették el a rájuk kirótt feladatokat.

Ő nem tiltakozott: összeszorított fogakkal tette, amit tennie kellett. Egyetlen cél vezérelte: kijutni innen, tanulni, önállósodni, s elfelejteni az itt elszenvedett éveket, a rettegést, a megalázottságot, az alárendeltséget. Ma már védőnőként dolgozik a közeli településen, a munkája, férje és kislánya szerelmeseként.