Hosszú időbe telt rájönni, hogy bizonyos dolgokat sosem fogok megkapni a szüleimtől – nem azért, mert nem szeretnek, mert nem adták a tőlük telhető legtöbbet, hanem mert egyszerűen nem képesek rá. Minél inkább próbáltam kiszorítani belőlük azt a fajta érzelmi jelenlétet, amire vágytam, annál kevésbé kaptam meg. Aztán egy ponton 3 dologról is lemondtam, és ezzel nem csak magamat mentettem meg – a kapcsolataink is elkezdtek új szintre emelkedni.
Már nem várom el, hogy megváltozzanak
Sokáig azt hittem, ha majd elég világosan elmagyarázom, ha majd kellően nyitottan, együttérzően, éretten fordulok hozzájuk, akkor valami megmozdul bennük. Hogy egyszer majd úgy igazán megölelnek és azt mondják: „sajnáljuk, ezt elcsesztük”. Ez a remény sokáig tartotta bennem a lelket, de közben újra és újra csalódást szült. Rá kellett jönnöm, hogy az érzelmi érettség nem jár automatikusan az életkorral.
Egyes szülők – bármennyire is jó szándékúak – egyszerűen nem tanulták meg, hogyan kell kapcsolódni, hogyan kell mások érzelmeit felismerni, validálni.
Olvass még a témában
Nem gonoszságból, bántó szándékból, hanem mert ők sem kapták meg. Szakértők, például a REC Parenting pszichológusai is rámutatnak: sok érzelmileg éretlen szülő egyszerűen nem is tudja, hogyan reagáljon az érzésekre – hiszen egy hideg, kontrolláló vagy épp kaotikus családi közegben nőtt fel.
Én akkor tudtam először igazán megsajnálni, meglátni a szüleimet (jó értelemben), amikor már nem vártam tőlük azt, amit sosem tanultak meg felismerni és továbbadni.
Már nem kérek érzelmi érvényesítést
Volt idő, amikor felbátorodtam annyira, hogy meséltem az érzéseimről. Elmondtam, mit éltem át, mitől vagyok teljesen kiborulva. Olyan nyers választ kaptam, hogy totálisan padlót fogtam, és azóta is hallom azt az egyetlen, velős mondatot. Ott és akkor megtanultam: nem várhatok mást.
Egy terapeuta egyszer azt mondta nekem: olyan ez, mintha egy zárt ajtón kopogtatnál, amiről azt hiszed, hogy egyszer majd kinyílik – csak mert te szépen kéred. De ez az ajtó nem zárva van, ez az ajtó valójában nincs is ott.
Ez volt az a kép, ami tényleg megvilágított valamit. Ha valaki nem tanulta meg, hogyan kell empátiát, együttérzést adni, akkor azt tőle várni nem más, mint választott önkínzás. De ez nem jelenti azt, hogy én ne lehetnék együttérző saját magammal. És értékesnek látni önmagunkat akkor is, ha ezt más nem tükrözi vissza.
Már nem hagyom, hogy átlépjék a határaimat
Ez volt a legnehezebb, főleg apukámmal. Ő mindig is impulzív volt: néha eltűnt hónapokra, aztán beállított váratlanul, nagy ajándékokkal, mintha egy-egy gesztussal jóvátehetne éveket. Sokáig azt hittem, ez a szeretetének a módja, de lassan belefáradtam az érzelmi hullámvasútba. Aztán egy nap eldöntöttem, hogy ez az én életemben már nem működőképes és elkezdtem nemet mondani. Nem igazítottam hozzá a teljes család napirendjét, ha két hónap eltűnés után benyögte, hogy fél órán belül meglátogat minket.
De nem is ez volt nehéz, hanem hogy utána ne legyen rossz érzésem, bűntudatom. Azonban rá kellett jönnöm, a határok nem szétválasztanak, hanem megtartanak, de ha hagyom, hogy újra meg újra átlépjék őket, akkor azzal azt sugallom, hogy nem is valódiak.
Amikor következetesen megtartottam őket, akkor a többiek is tanultak belőlük valamit, elsősorban azt, hogy már nem vagyok gyerek és már nem is kezelhetnek úgy.
Nem hiszem, hogy van „tökéletes szülő”, főleg azóta nem, hogy én is anya lettem. Ahogy azt sem gondolom, hogy létezik fájdalommentes felnövés, de azt igen, hogy generációról generációra fejlődhetünk. Tisztán látom, az én szüleim, vagy az apósom és az anyósom honnan jött és őszintén csodálom őket, amiért ekkora utat jártak be és ilyen nagyot fejlődtek.
A mi generációnknak viszont megadatott, hogy ne csak túléljük, hanem értsük is, mi történt velünk. Lehetőségünk van arra, hogy belevessük magunkat a gyógyulásba és annak az elfogadásába, hogy nem mindig kaptuk meg azt, amire vágytunk, vagy amire szükségünk lett volna. De most már van választásunk. Újradefiniálhatjuk a kapcsolatainkat – nem a hiányainkból, hanem a tudatosságunkból kiindulva. Ezzel pedig nemcsak magunkat, de a gyerekeinket is felszabadítjuk egy olyan örökség alól, amit már nem akarunk továbbírni – mert végre van bátorságunk mást választani.
