Kimentem hát az előtérbe, elmondtam a férjemnek, mi a helyzet, próbáltam kicsit megnyugtatni és abban maradtunk, hogy reggel 6-ra visszajön, vagy ha mégis lenne valami, majd hívom – 10 percre lakunk a kórháztól, időben ide fog érni, gondoltuk akkor, bár ez sem teljesen így alakult.
A szülésznő ezután bekísért a szülőszobára, ahol az éjszaka hátralévő részét töltöttem. Hajnali 1 óra elmúlt, amikor magamra hagyott, ekkor suttogva felhívtam az anyukámat, de azzal tettük le a telefont, hogy próbáljanak meg nem izgulni, reggelig nem lesz itt még semmi.
Végül minden elcsendesedett, de álom persze nem jött a szememre. A hasamon lévő CTG is jelezte, és én is éreztem, hogy apró fájások kezdenek ritmusba rendeződni, de igyekeztem nem izgulni miattuk. Pihentem, játszottam a telefonomon és énekelgettem halkan a kislányunknak.
Négy óra után éreztem, hogy most már kezd beindulni a dolog, és fél 5-kor, egyik pillanatról a másikra olyan fájásaim lettek, hogy nem tudtam fekve maradni tőlük, a görcsöktől hányni kezdtem.
A szülésznő pillanatokon belül mellettem volt, szótlanul adott papírtörlőt és csendben megvárta, hogy kicsit enyhüljön a fájás, akkor szólt, hogy megvizsgálna.
– Szerintem felhívhatja a párját, hogy jöjjön vissza – mondta. – Lassan kezdődik a dolog.
Fél 5 után nyolc perccel telefonáltam, a férjem azonnal el is indult, de mivel a folyosón lévő automata, amiből a steril ruhát lehet megvenni, éppen nem működött, nem tudott rögtön bejönni.
Mindeközben én már a zuhany alatt álltam, és a korábbi nyugalmam helyét egyre inkább átvette a rémület. A fájásaim már nagyon erősek voltak, és egyre sűrűbben jöttek – azt gondoltam, ez az a fájdalom, amit még éppen el tudok viselni, de minden addig meghallgatott szüléstörténetből azt szűrtem le, hogy ennél rosszabbnak kell lennie. Márpedig éppen ennyi, amennyit még el tudok viselni, gondoltam. Rettegtem attól, mi következik.
Mivel az események nagyon felgyorsultak, amikor a fürdőszobából visszaértem, és a szülésznő ismét megvizsgált, kiment a férjemért, hogy inkább adnak neki egy ruhát, majd később kifizeti, de most már jöjjön, mert itt az idő: ekkorra lejött az ügyeletes orvos is, és amikor a férjem is mellém állt, a szülésznő azt mondta, ha úgy érzem, most már nyomhatok.
És ekkor jött a legrosszabb rész, az egyetlen olyan esemény a szülésemből, amitől máig összerándul a gyomrom, ha rágondolok: pánik. Tudtam, hogy ez már a legvége, és ha eddig nem volt az a bizonyos elviselhetetlen fájdalom, amiről mindenkitől hallottam, hát most kell jönnie.
Megfogtam a szülésznő karját és teljes őszinteséggel mondtam neki: félek. Soha nem éreztem még kiszolgáltatottabbnak magamat az életben.
– Miért? Eddig mindent jól csinált. Ez is menni fog.
– Csinálja bátran, itt van két centire a feje, már látom a haját! – tette hozzá a doktornő.