Riport készült az elhivatottságukról.
Megható látni, hogy az izmoktól dagadó nehézfiúk miként érzékenyülnek el egy-egy állatkölyök láttán. Megindító, amint erős karjaikba veszik az éhségtől szűkölő, riadt tekintetű ebeket, az éktelen nyávogásba kezdő vézna cicusokat. Tekintélyt parancsoló a megjelenésük – ahogy négy-öt izomkolosszus kiszáll az autóból, bevonul a tetthelyre, ellenőrzi a bejelentés valódiságát, majd intézkedni kezd –, s mint valami újkori adósságbehajtók vagy kommandósok, számon kérik a gazdit.
– Ugyan már, miért nem etette a jószágot minőségi teljes értékű táppal?
– Nincs nekem arra pénzem… – feleli az idős asszony reszketve.
– És miért nem oltatta be, miért nem hordta orvoshoz, ha beteg lett? – kíváncsiskodik a menhely vezetője.
– Én magamat is elhanyagolom, nemhogy a kutyák után futkossak – mentegetőzik pironkodva.
– Miért nem helyezte el fűtött kennelben? Vagy legalább kötötte volna hosszabb láncra! – érvel a kopasz férfi szigorúan.
– Miért nem ivartalanítatta, s egyáltalán miért is tartja, ha ily mostohán bánik vele?
Számon kérnek, fejüket ingatják, majd az állatok iránti elkötelezettségüknek eleget téve több ezer forintos kutyatáp-adományt adnak az éhező ebek gazdájának. S teszik mindezt egy Isten háta mögötti kopott kis tanyán – az idős, beteg, járni is alig tudó Juliska néninél, annak sovány kutyáit védelmezve.
De az véletlenül sem jutott eszükbe, hogy egy szatyor élelmet is vigyenek – csak úgy emberbaráti szeretetből.