Egy elpusztíthatatlan nő naplója 4. rész – Tervek és újjászületés

A terv az volt, hogy szombaton behozom lemaradásomat, és dolgozom. Vasárnap gyerekezem és családozom, és végül a hétfő Istené, enyém és a természeté lesz. Azok után, hogy a feltámadás, saját feltámadásom reményében heti és napi tervet készítettem a jövőt illetően, melyet kiragasztottam munkaasztalom felületére, nyakamba vettem a várost, hogy élelem után nézzek. Egyedülállóként, megfigyelőként, kívülállóként, jó volt látni, ahogy az emberek boldogan nyüzsögnek az utcán és készülnek a Nagy Főzésre, Nagy Vendégségre.
  Amikor közeleg az ünnep, jelen esetben a húsvét, minden ember kicsit kedvesebb lesz a másikhoz. Családtagok lesznek megengedőbbek egymás iránt, mosolygósabb lesz az utca népe. Ez pedig jó így. Jó látni és érezni, hogy az emberek is képesek kicsit ,,feltámadni”.
  A zöldségesemtől a piacon, kaptam bónuszba három szem epret. Optimistaként azt mondom, hogy udvarol. Pesszimistaként azt, hogy ez csak ,,beetetés” a jövőbeni forgalom növelése érdekében.
  Még főbérlőm macskája is kedvesebb lett, mert nem riadt meg, amikor meglátott. Optimistaként azt mondom, hogy értelmes állat, és végre, négy hónap után már elhiszi nekem, hogy nem eszek macskát. Pesszimistaként pedig azt, hogy kezdek ,,megmacskásodni”, mint a magányos öregasszonyok.   Természetesen a húsvéti programom teljesen széthullott, konkrétan atomjaira. Kivéve egyetlen dolgot. Ez pedig a családozás, mely ezúttal – és mindig – az élet vize volt lelkünknek. Különleges családom van. Isten kegyeltjei. Miért? Mert mindenki hasznos saját tehetsége által, legyen az bármi. Mert meg tudják élni a nap minden óráját, melynek másodperceit nem számlálják, csak élvezik, adjon bármit is az élet arra a pillanatra. Abban a különleges helyzetben vagyok, hogy édesapám festőművész. Abban a különleges helyzetben vagyok, hogy édesapám számomra ,,csak” apa, aki mellesleg – természetesen – jól fest. Továbbá az is különleges helyzetnek mondható, hogy családomban mindennek és mindenkinek meg van a maga helye. A szülőknek, a gyerekeknek, az imáknak, a munkának, a nevetésnek. Mivel nálunk minden a megélt szereteten alapszik, én is beleférek ebbe a családba, ahol az anya nem a szülőanyám.
  Bár mindenki tudta, hogy a vasárnap a családé, úgy tűnt, hogy csak fiam jön velem édesapámhoz, haza, ebédre. Nagy lányom kallódóban volt barátjánál, középső lányom pedig programot szervezett magának: meglepetésbulit a Legjobb Barátnőnek. Higgadt nyugalommal vettem tudomásul döntését, ahogy azt is, hogy nem jutott el déli 12-re odáig, hogy melltartó pántjait meglelje, ami igen megkönnyítette volna az öltözést, ahogyan a mi napunkat is. Végül fiammal és az utolsó pillanatban beesett nagylányommal, annak barátjával, annak hátizsákjában lévő sok sörrel, és némi házi tojással, indultunk útnak, haza, vonattal.
  A házba lépve arcomba zuhantak a kész és félkész festmények színei, és a terpentin megnyugtató szaga. Szemem meglelte végre a falra függesztett gitárokat, ahogy a bárány fejű görbe botot is, amit apám faragott magának. A világ és az idő megállt: hazaértem.
  A menü, szokás szerint, nagymamám iránti kegyeleti okokból ,,rizses-húsos-káposzta” volt, kenyérrel. Az asztal körül megfogtuk egymás kezét, apám pedig – késésünk okán, és mert hetven évesen már nehezen bírja az éhezést – igen rövid imát mondott. Minél kevesebb káposzta maradt a tálban, annál több szó került terítékre. Sok szó keletkezett, sok embertől, testvérektől, gyerekektől, szülőktől. Aktualitások és anekdoták. Gyöngyszemek, melyek arra hivatottak, hogy mosolyunk által megnyíljanak a múlt kapui és a jövő lehetőségei.
  Az idei húsvét kedvenc anekdotája öcsémék kis kori rivalizálása volt. Pallón egyensúlyoztak, a nagyobbik pedig ügyességére kívánta felhívni szülei figyelmét: Nézzétek! Egyensúlyozok! Kisebbik tesóm pedig űberelte: Nézzétek! Harmminc-súlyozok!
  Hazáig mosolyogtam ezen. Ahogy hazáig hoztam az otthon nyugalmát, és az emlékeket. Apám csillogó nevetőráncait, tekintetét. Ahogy hazáig hoztam a biztonság érzését is, hogy van családom, melynek lelke él.
  Vasárnap reggel szédülve, hányingerrel ébredtem gerincproblémáim miatt. Tele voltam boldog emlékekkel, ahogy felesleges érzelmekkel is. Dühvel, csalódottsággal, hiszen szinte semmivel sem haladtam, amit fontosnak véltem, és a kórság azt feltételezte, nem is fogok haladni. Az izomlazító krémek és gyógyszerek után a nyakamba vettem hát újfent a várost. Elesettségemben kíváncsi voltam a világra, az eső utáni tavaszi illatokra, de leginkább az örök szerelmemre, a Dunára. Ő a legjobb barátnőm, a dáma, lelket simogató hullámainak csilingelésével, párájával, ami kipótolja lelkem. A nap sugarával a testén, ami felnyitja a szemem mindig, amikor behunyom, mert nem kívánom látni a világot. Az eső lemosta a Nap sugarairól a port, és napsárgájával bevilágított mindent, még az emberi lelkeket is. A távoli hegyek előtt, a Duna hátán a friss párafelhőn csücsült a jövő reménye. Családok korzóztak, visszafogott vidámsággal, és gyerekek futottak neki boldogan a pocsolyáknak. Éltek.
  Higgadt magányomban elkezdtem komolyan venni magam. Elgondolkoztam kicsit az elmúlt öt hónap életet formáló döntésein, emberi kapcsolataimon. A feltámadás valódi megélése ezúttal az volt, hogy visszaszerezzem emberi méltóságom. Nekem könnyű dolgom van, hiszen van családom. Ott van a világot összefüggéseiben látó apám, akinek megnyugtató mosolyú angyal a felesége, remek testvéreim vannak, szám szerint öt, és remek gyerekeim vannak, szám szerint három. Az idei feltámadás kicsit nehezebben jött el… Mert a kérdés végül nem az lett, hogy jut-e időm végre magamra, feladataimra, hanem az, hogy másnak jut-e ideje rám…