Vannak napok, amikor csak úgy, önfeledten boldog az ember. Akkor is, ha magányos, ott legbelül. Akkor is, ha reménytelenül szerelmes. Akkor is, ha nem gazdag. Akkor is, ha fáradt a véget nem érő munkától. Azok a napok ezek, amelyeken süt a nap, az utcán senki sem siet, mindenki az életet élteti. Ezek az ékes napok többnyire, valamilyen furcsa oknál fogva, mindig tavaszi vasárnapra esnek. Mintha mindenki egyszerre akarna élni, boldog lenni. Hát, én is ezt akartam. A többi boldog emberhez asszimilálódni.
A tél, akármilyen enyhe is, mindig sokat kivesz belőlem, ahogy – gondolom – a többi emberből is. Nem volt egyéb tervem mára, mint az, hogy dolgozzak. Nincs semmi baj a munkával, csak hát a Nap a vidámabb és szerelmesebb felét mutatta, én pedig csak egy gyarló ember vagyok… és végre érezni akarok.
Hét közben kelés hatkor, reggeli futás és egyéb szertartásos műveletek, aztán írás nyolcig, futás – szó szerint – a főállásba, a ,,Mikulás-gyár”-ba, azaz a játékshopba. Aztán családi kapcsolatokat ápolok gyerekeimmel. Haza érve pedig eszek egy kolbászos szenyát vagy egy halkonzervet, leülök és megint dolgozok, egy vödör tea és kávé mellett. Éjfélig. Fárasztó ez, bárhonnan nézzük.
Szerelem és meleg vacsora nélkül nagyon fárasztó. Anélkül, hogy várna valaki haza. Valaki, aki hozzám tartozik, és felnőtt módjára szeret. Pénzem még talán akadna főtt kajára, és végül is, pasim is van… az igaz, hogy sokkal fiatalabb, és még mindig tartja a cölibátust, és az is igaz, hogy mostanában már csak hétvégén van jelen. Nem lázadok, ez így van jól. Sőt, nem lázadok, mert felnőtt, tartással rendelkező nő vagyok. Még akkor is jól van ez így, ha végig dolgozom és bőgöm magányomban az estéket, és nem látom a monitort a könnyeimtől.
Meg is érkezett ma lovagom, valamikor délután. Egy drótszamáron, azaz biciklin. Mint mostanában mindig. Aztán egy rövid Duna parti séta, mosolyok és kommunikáció után tovább tekert. Misére. Én meg néztem utána, mint a bamba szamár. A bicajról úgy általában le sem lehet vakarni, imádja. Mint általában a gyerekek. A misével ugyan ez a helyzet, bár azt csak a jó gyerekek szeretik. Én pedig csak ábrándozhatok arról, hogy egyszer nem akarja másik két szerelmét jobban, mint engem. Álmodozom arról, hogy egyszer majd nem suvaszt be két fontos programja közé. Arról álmodozom, hogy egyszer félre rakja a cölibátust és meghajt, mint a bringáját, és talán egyszer elérem azt is, hogy úgy néz rám, issza a szavaim, mint a papét, mise alatt. Szép álom ez egy magányos nőnek.
Ám van ennél egy szebb álmom. Saját házikó, mely otthont ad nekem és gyerekeimnek. Ezen álmom másik része az adósságaim kifizetése. Hét éve ez az első alkalom, hogy ez nem csak álom lehet. Elérzékenyültem. Körbenéztem kicsi albérletemben. A ,,szőrös” lécekből készült konyhai pulton, amire hanyag eleganciával biggyesztettem rá a hiper-szuper, modern, indukciós főzőlapot, azt, amit szinte sosem használok, mert nincs kinek főzni. A két tárgy kontrasztja, hogy úgy mondjam igen markáns. Végig járva a lakáson azt vettem észre, hogy csak a nagyon fontos dolgokat őriztem meg ingóságaimból. Pont csak annyit, amennyit kell. Az emlékeket, édesanyámról, fotók formájában. A színeket, használati tárgyaimban és ruháimban. A szivárvány összes markáns színét. A hangokat, a zongorám által. Szóval mindenem meg van a boldog élethez, ami kell. Még a pöttyös bögrém is.
A harmadik tavaszi álmom még szebb. Mert szerelmes álom. Ez nagyjából abból áll, hogy Sam, a szerelem, előbb-utóbb jelentkezik. Joggal kérdezheti mindenki, – így, hogy van fix barátom – hogy ki a fene az a Sam, akit állandóan emlegetek. Egy Londonban élő, nagyon visszafogott, bájosan csúnya, nagyon önérzetes arab férfi, akinek rejtélyes oknál fogva jól áll az egy számmal kisebb öltöny, és akibe mertem szerelmes lenni. Akiről én sem tudok többet, mint a nevét, és az email címét, illetve azt, hogy volt egy lengyel felesége, és van egy kamasz fia. Azt tudom még róla, hogy szerelmes vagyok belé kisebb megszakításokkal, több mint három éve. Anélkül, hogy találkoztunk volna valaha. Engem beszippantott Samer, őt meg London valósága. Telefonja pedig angol női géphangon egy hete azt karattyolja, hogy hívjam később, mert most nem elérhető.
Azt mondják, mindenkinél van szebb, erősebb, jobb, olyan, aki kihívást jelent számára. No, nekem ez Sam. A tehetetlenség, a magány, és a tavaszi napsugár halmozottan tett még hátrányosabb helyzetűvé ezen a szép, mai vasárnapi napon, és hatásukra igen kétségbeesett állapotba kerültem. Ideje hát lapátot fogni, és elásni a kétségbeesést, a tavaszi napsugarat, és ha már a kezemben van a lapát, Samert is. Ideje új életet kezdeni.
Mivel elég termékeny írócskának számítok ahhoz képest, hogy nem rég kezdtem, könnyebb nem megbolondulnom egy ilyen valótlan, plátói szerelemtől, egy ilyen érzelmi rágógumitól, mint a többi magányos nőnek. Mert kiírhatom magamból. Írtam hát ,,kommenzi hirtelen” Samerről egy könyvet, és mint minden munkámat, könnyek között útjára eresztem. Gondolatom sem lesz vele soha többé. Nem nézek hátra, hiszen az összes facebook megosztás ami landol az idővonalamon, azt harsogja: hagyd a múltat a múltban. Hát, ilyen az, amikor az ember meg akarja ragadni az éledezően forró tavaszi napsugarat, és boldog akar lenni. Magányosan bőg, ha senki sem látja, miközben világgá kürtöli, hogy milyen könnyen veszi saját érzelmi életét, és lapátot, tollat ragad, ha már itt a tavasz, a zsongás, a bezsongás, a szerelem évszaka.
Minden magányos nőtársamnak tehát azt ajánlom, hogy ha abba hagyta a sírást, nézzen körül férfi mentes otthonában, és legyen hirtelen elégedett magával. De csak is hirtelen. Továbbá, fogja meg személyre szabott ,,lapátját”, és ássa el a múltat. Ezen felül még annyit tehet magáért, hogy ragadja meg a nap tavaszi, szerelmes sugarait, és fonja össze. Aztán pedig bátran nézzen bele a jövő közepébe…