Egy elpusztíthatatlan nő naplója 1. rész – A sokadik túlélés

Manapság mindenki szakít… Komolyan gondolom, hogy több szakítás van, mint kapcsolat. Csak azt nem tudom, hogy akkor mikor és mi úton, hová születik ennyi gyerek. Mert hogy nem családba, az biztos. Én, így a negyvenhárom évemmel már ,,elbohóckodhatok”, mert gyerekeim megnőttek. Nem fel, csak meg. Ez annyit tesz, hogy nekem már megengedett, hogy random legyek szerelmes, hogy egy rosszul sikerült kapcsolatból csak úgy kilépjek, gyerekáldozat nélkül…   A történet ott kezdődik, hogy nem rég költöztem el expasimtól, aki gyermekeit egyedül nevelő apa volt. A két kamaszlány és lelki kiterjedésük nem tett túl jót a libidónak, ahogy sok más dolognak sem, bár jó érzés volt újra anyaüzemmódban élni. Maga a kapcsolat eljegyzéssel és nagy csinnadrattával indult, ám mégsem lett belőle semmi. Én hittem, ő nem. Én éltem, ő nem. Én akartam, ő nem. Kapcsolatunk vezérmondata részéről az utolsó időkben az volt: értsd már meg, nekem működnöm kell. Mintha nekem nem kellene, mintha az én három gyerekemnek nem lenne szüksége anyára, még akkor is, ha már külön fészekaljban élnek. No, de ennyi elég is a szívfájdalmakból. Nem drámázni kell, hanem felállni, ahogy mindig is tettem… a két válás és egy özvegység után.   Igen, nem volt egyszerű az életem. Ha nem volt problémám, gyártottam magamnak. Nem kicsiket, nagyokat. Egyszóval tipikus az ,,én majd tudom a tutit” típusú nő vagyok. Az aktuális helyzetet nagyban bonyolította, hogy nem csak három gyerek anyafélesége vagyok, hanem szegény is, mint a templom egere. Ugyanis válásaim az egész családomat lenullázták. Négy évig fix munkahelyem sem volt, csak próbálkozásaim.
Ám még ezt is tudom fokozni: két évvel ezelőtt, ugyan abban az évben lettem édesanyailag és nevelőapailag árva, amikor meg is özvegyültem. Mit mondjak… volt olyan pillanat abban az évben, több is, amikor el kellett döntenem, hogy alkoholista akarok-e lenni, vagy túlélő. Túlélő lettem. Szóval, az elmúlt egy év vendég anyaüzemmódja után ugyan abban a hátsó udvarban lévő, cserpépkályhás kicsi albérletben kötöttem ki régi főbérlőim kedvessége miatt, amiből egy évvel ezelőtt, szép reményekkel költöztem el. Közben annyi változás történt, hogy írtam egy könyvet, két hónappal ezelőtt lett főállásom, és van egy mellék állásom.
Továbbá landoltam Londonban, ahová érzelmi szálak kötnek már három éve, mindhiába, de erről majd később. Ezen felül új pasim van. Tizenhárom évvel fiatalabb és hithű, törvényeket tartó – leginkább a ne paráználkodj nevezetűt. Ugyanis katolikus. Gondolom, mindenki tudja, hogy ez mit jelent. Újabb problémákat. Mármint az, hogy tartja a parancsolatokat.
A sorozat összes részét itt tekintheted meg! Régi-új életem első nagy döbbenete az volt, amikor fiatal barátom felvetette a kérdést: van-e kedvem jegyesoktatásra menni egy ő általa preferált templomba. Azonnal igent mondtam, mert úgy véltem, két váláson túl nem ártana megtudnom végre a valóban tutit a sikeres házasságról. Elindultam hát munka után Budapestre, vonattal. Már útközben jelentkeztek a neurózis apróbb jelei, mint például a folyamatos pisilhetnék. Megcéloztam hát a Vác-Budapest menetrend szerinti járat mosdóját. Jó MÁV-os szokáshoz híven nem volt a mosdóban világítás.
Fél kezemmel igyekeztem megakadályozni azt, hogy a mosdó ajtaja becsukódjon, hogy némi fényhez jussak. Ám a vonat éppen akkor váltott sínpárt. Többször is, egymás után. Cikkcakkban. Az ajtó kicsapódott, én pedig reflexből utána kaptam. Ennek hatására vesztettem el egyensúly érzékemet, bokámon a nadrágommal és a be nem fejezett pisilés műveletével.
Mit mondjak… életem roppant szótlan pillanatainak egyike az volt, amikor a vonatról leszállva megpillantottam új, hívő, és nagyon fiatal barátomat, amint boldog mosollyal közelített felém. Természetesen, kihasználva megértő természetét, nem okoltam meg azt, hogy miért szedem a lábaimat olyan gyorsan a legközelebbi, nyilvános mosdó irányába. Soha nem örültem még úgy a végállomás melletti plázának, és az abban lévő mosdóhelységének, mint akkor. Életemben először volt jogos a plázaimádat. Egy szó, mint száz, bugyi nélkül és élményekkel telve mentem ifjú párommal jegyesoktatásra, Budapest egyik legszebb katolikus templomába.
A jegyesoktatás semmit nem vesztett értékéből, annak ellenére, hogy bugyi nélkül ültem végig. Táskám túlélő készletének tartalma is bővült egy elemlámpával és váltó bugyival. Gondolataimban pedig megfogant a gondolat: mit tartogat még az élet számomra, amit még nem éltem meg. Ezt fogom ezentúl megosztani minden héten az olvasókkal, hiszen tudjuk, az élet a legjobb forgatókönyvíró…