Egyéb

Egy elpusztíthatatlan nő naplója 7. rész – Drámakirálynő

Egy elpusztíthatatlan nő naplója 7. rész – Drámakirálynő

Megáll az emberben az ütő, ha azt hallja a telefon túlsó végén huszonéves lányától, reszketeg, bizonytalan hangon: Anya… beszélni akarok veled.

Megáll az emberben az ütő, ha azt hallja a telefon túlsó végén huszonéves  lányától, reszketeg, bizonytalan hangon: Anya… beszélni akarok veled.
  Mi ilyenkor egy anyának az első pár ok, ami az eszébe jut? Az, hogy terhes, szakított, vagy hüvelygombája van. Vagy mindhárom egyszerre. Szóval, lányaim közül a nagyobbik tiszteletét tette nyugodt, hátsóudvari albérletemben. Mondanom sem kell, hogy első körben a nyugalomnak lőttek. Aztán megtudtam a nagy okot: komfortérzete kicsit megbillent, mert apja elvárja tőle, hogy ha már ott lakik, járjon haza és takarítson néha. A másik nagy ok a lelkiismeret-furdalás volt, mondván nem elég jó gyerek.
  A helyzetet bonyolítja, hogy egy lakásban él a három ,,gyerek”. Egyedül. És mindnek ugyanez a problémája. Anyaüzemmódba helyezkedtem, és némi apai egyeztetés, és az Istentől való lelki erő vételezése után elindultam hozzájuk ,,nagyot” takarítani. Jó családi móka, vasárnapi időtöltés. És idegbaj.   Azt hiszem, nem voltam eléggé felkészülve mentálisan a probléma teljes körű, átfogó megoldására, a látvány feldolgozására. Ugyanis nem igazán akartam olyan dolgokat látni, mint amiket láttam. Ha jellemeznem kellene pár szóban: káosz, ragadós piszok, két ipari szemeteszsáknyi szemét, két kartondoboznyi félpár zokni,  – azaz útlevél egy korosodó nőnek a ,,kilincs-nincs osztályra”.   Megértek én mindent, tanulás, haverok és diákmunka… de magyarázza már el nekem valaki azt, hogy mi szükség van egy emeletes ház előszobájában két szemeszsáknyi komposztra… az sem teljesen világos, hogy miért kell három gyereknek vödrös, öt liternyi mennyiségű mustár… no, de amit az ágy mögött találtam…
  Hamar eljutottam arra a pontra, hogy nem kérdezősködök, csak takarítok, takarítunk, hogy minél hamarabb végezzünk. Többször elgondolkoztam azon, hogy vajon a reklámokban annyira dicsért, illatos tisztítószerek letúrnák-e ezen a nehezített pályán a sósavat a tisztítószerek listájáról. Továbbá azon is volt időm a kényszermunka alatt gondolkozni, hogy mit és hol rontottam el nevelésük kapcsán. Ez karma… tuti, hogy karma…
  Jelentem, négy ember, hét órányi pakolása és sikálása után elmondható, hogy egy kétszobás, átlagméretű lakás egyharmada rendben van… úgyhogy jövőhét végére megint adott a családi program.
  Óh, azok a régi szép idők, amikor gyermekeim kicsik voltak, és vasárnaponként kirándulni mentünk… amikor a kiadott házimunkára az volt a válasz, hogy: igenis, anyám!
  Azt hiszem, meghasonlottam. Magányos lévén, férfi váll híján, zokogva akarok az ágyra borulni, bömbölni akarok, drámázni akarok, ám ezúttal nem megvadult libidóm és hormonjaim, vagy egy pasi miatt, hanem mert nem akarok soha többet olyan dolgokat látni, amiket ma láttam. Szétnéztem nyugodt, hátsóudvari albérletemben, annak zugaiban, és elgondolkoztam azon, hogy lehet, hogy én vagyok túl igényes? Hát igen… akkor most jó volna tudni, hogy ki nevel kit?
  Egyszer, középső lányom egy házi dolgozatban azt írta, hogy: ha anya valamit csinál, akkor azt nagyon csinálja. Eddig egyetértettem vele, de a mai nap tapasztalatai azt mutatják, hogy nem takarítok elég gyorsan. Sőt, úgy tűnik, a tisztaság és rend iránti igényt is csak igényként és nem cselekvésként sikerült gyerekeimbe nevelni.
  Miután – nézőközönség híján – gyorsabban drámáztam ki magam, mint szoktam, a nap fénypontjaként megérkezett ifjú barátom is. Szerintem csak arra volt kíváncsi, hogy élek-e még, mert húsz perc után távozott. Itt léte alatt irigykedve néztem rá, mert neki könnyebb volt a napja. Ő csak szavazni volt… én meg savazni. Ő szép ruhában volt, én pedig olyan retkes melegítőben, mintha most másztam volna ki egy szemeteskonténerből. Ő mosolygott, én meg a jól megérdemelt, vacsoraként megélt füstölt halkonzervem után nem mertem még a számat sem kinyitni. Úgyhogy, a mai napon a búcsúzkodás nem végződhetett önfeledt csókkal.
Hát igen… ilyen a magányos, egyedül élő és álló nők, anyák élete… még drámázni sincs kinek…

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást