Pedig az elmúlás az életünk szerves része, a mindennapjaink aktív összetevője. Időnként szükséges, hogy szakember segítségét kérjük az elengedéshez, a gyász feldolgozásához, máskor viszont elég, ha saját magunkat segítjük a különféle rítusok segítségével.
Nem is olyan régen még nem volt tabu a halál, manapság viszont egyre inkább ebbe az irányba közelítünk. Undorítónak tartjuk a halotti tort, az pedig fel sem merül, hogy a gyerekek ott legyenek a temetésen. Még a népmeséket is átírjuk, nehogy a kicsiknek szembesülniük kelljen a halállal. Pedig attól, hogy nem beszélünk róla, egy biztos: aki megszületik, az meg is hal.
A halál tabusítása akadályozza, hogy elengedhessük a szeretteinket, mert hiányoznak a hétköznapokból azok a rutinok, amik régen ezt segítették, természetessé tették. Ezért érdemes feleleveníteni a régi szokásokat: ezek támogatóak voltak évtizedekkel korábban, és most is azok.
Régi rítusok
Az a jó a régi szokásokban, hogy úgy érezhetjük általuk, tettünk valamit a nagy tehetetlenségünkben és ez máris hozzájárul az elengedéshez. Egyes rítusok pedig egyfajta lezárásként új fejezetet nyitnak az életben, ami szintén azt segíti elő, hogy tovább tudjunk lépni.
Ilyen szokás volt régen, hogy a halál beálltakor kinyitották az ablakokat azért, hogy az elhunyt lelke szabadon távozhasson, de az is, hogy az órákat megállították egészen a temetésig. A cél az volt, hogy jelképezzék az átmeneti állapotot, az élet és a halál közti szakaszt. Az órák újraindításával az élet is ment tovább. Manapság nem csak szellemileg, lelkileg, hanem fizikálisan sem találkozunk a halállal. Nem volt ez így régen!
Korábban az elhunytat a családtagok lemosdatták, átöltöztették, egy rituális tisztítás, szertartás alá vonták, majd virrasztás után vitték a temetésre.
Ehhez képest manapság a többségnek nincs lehetősége a búcsúzásra. Egy urna, tele porral – ennyit kapunk és nincs mód az átmenetre. A temetésnek napjainkban „meg kell adni a módját”, de másként, mint régen. Most túl sokat adunk a látszatra, arra, hogy mit „gondolnak mások”.
Ciki felvállalni az érzelmeket, sokkal erősebb az, aki elfojtja őket. Pedig nem véletlenül volt a siratás sem régen, amivel a hiedelmek szerint nem csupán az elhunyt lelkét segítették: azok, akik sírtak, saját magukat is támogatták.
Az érzelmek nem kerültek elfojtásra, megvolt a helye és az ideje az összeomlásnak, ami után jöhetett a továbblépés.
A halotti tor manapság bizarr szokásnak számít, pedig korábban nagyon szép szertartás volt. Megterítettek az elhunytnak, felidézték a vele kapcsolatos szép emlékeket, és nem szomorúsággal, hanem a feltámadás reményével vettek örök búcsút tőle.
Nincs idő a gyászra?
Mostanság mindent siettetünk, az elengedést is, pedig a gyászfeldolgozás nem megy egyik napról a másikra, főleg nem a rutinok nélkül. A szakértők szerint sokan próbálkoznak elodázni a gyászt, pl. azzal, hogy nem nyúlnak semmihez, amit az elhunyt ott hagyott. Ezzel az a baj, hogy az időt nem tudjuk megállítani, hiába is gondoljuk azt, hogy a gyász kitolásával, a rendrakás mellőzésével majd visszakapjuk szeretteinket a jövőben.
Erre – legalábbis az evilági életben – nincs lehetőségünk. Napjainkban túl nagy szerep jut az anyagi világnak, túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a tárgyaknak, és azt hisszük, ha valamihez nem nyúlunk, akkor azzal megőrizzük. Ugyanez a helyzet az otthon tartott urnával, ami az ezoterikus tanok szerint azért is problémás, mert az elhunyt energiája visszahúz minket a múltba.
Lényegében arról van szó, hogy ugyanúgy akadályozzuk általa az elengedést, a továbblépést, mint a gyászfeldolgozás elodázásával.
Amit a szakértők szerint tehetünk az, hogy bármennyire fájdalmasnak tűnik, aktívan vegyünk részt az elhunyt búcsúztatásában, ideértve nem csak az ügyintézést, hanem a temetést, a különféle búcsúzási rutinokat. Ezek segítenek szembenézni a fájdalommal és ez nagyon fontos, különösen akkor, ha a szerettünk pl. kórházban, balesetben halt meg és nincs lehetőségünk elbúcsúzni tőle az életben.
Az egyéni elengedési rítusok is segíthetnek. Ilyen lehet, ha egy, az elhunytra emlékeztető tárgyat külön is eltemetünk, elégetünk. Tárgy híján írhatunk neki levelet, búcsúzót is, de természetesen vannak esetek, amikor csak a csoportos, vagy egyéni foglalkozások jelentenek megoldást.
Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!
Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!