Éjszaka van. Elvileg aludni kellene – de képtelen vagyok. Kinyitom az ablakot. A város lüktető morajlása a harmadik emeleti panelszobában szinte kézzel fogható. Nem vagyok én ehhez hozzászokva.
Ahol én élek, ott ilyenkor csak a természet visszafogott hangjai szűrődnek be: tücskök ciripelnek, macskák lopakodnak a bozótban, a távolból egy-egy haragos kutyaugatás riasztja a tilosban járókat. De itt! Zsong a fejem. Kábultan zuhanok vissza az ágyba, és számolni kezdem az ablak alatt hangos dübörgéssel elszáguldó autókat. Nem tudom, hányadik után, de végre elszenderedem. Hangos kiabálás riaszt fel:
– Józsi! Gyere ki!
– Józsi! Ébresztő!
– Józsi! El fogunk késni!
– Józsi! A főnök mérges lesz!
– Józsi! Nem hallod?– sikoltja egyre hangosabban a lány.
De Józsi nem válaszol.
– Józsi! Ne csináld már! Hallod?
Csend lesz. Megkönnyebbülten felsóhajtok. De korai volt az öröm. Hatalmas üvegcsörömpölés töri össze a nyugalmat.
– Mondd! Te normális vagy? Betörted az ablakomat! – üvölti egy férfi.
– Józsi! De jó, hogy felébredtél… Már azt hittem, telefonálnom kell.
Istenem! Mennyivel egyszerűbb lett volna. Állok az ablakban és kínomban nevetnem kell… – az alvásomnak már úgyis lőttek.