Én meg közben csak azt érzem: nem baj, ha valaki nem akar örökké ugyanúgy égni, de nekem mégis az az igazi szerelem, amitől kicsit megégsz. Én nem tudok fél lángon szeretni. Nem tudom elképzelni, hogy valaki, akit vágyok, más karjában legyen, és én közben békésen elfogadjam, mert „ez így felnőtt dolog”. Nem, én nem ilyen felnőtt szeretnék lenni.
Lehet, hogy idealista vagyok, lehet, hogy maradi. De nekem a szerelem nem „projekt”, nem egy rugalmas, újradefiniálható konstrukció. Nekem a szerelem valami ösztönös, vad és kiszámíthatatlan dolog. Azt akarom, hogy a másikhoz tartozzak – nem birtoklásból, hanem mert nem tudok nem hozzá tartozni. Azt akarom, hogy egy érintésnek még tíz év után is súlya legyen, és hogy ne kelljen azon gondolkodnom, ki mással osztja meg ugyanezt.
Azt is tudom, hogy a szenvedély nem marad meg örökké ugyanolyan erővel. Hogy a szerelem természetesen átalakul – mélyebb, nyugodtabb, ismerősebb formát ölt. De azt hiszem, ha egy kapcsolatban már nem tudjuk egymást újra és újra felfedezni, ha nem tudunk még egy apró lángot sem életben tartani, akkor talán nem az a megoldás, hogy mások felé nyitunk. Hanem az, hogy őszintén kimondjuk: ez most már nem ugyanaz. És vagy megpróbáljuk újra, vagy elengedjük. Olvass még a témában
Mert számomra a szerelem nem a kompromisszumról szól, hanem az elköteleződésről. Arról, hogy választok valakit, és vele akarok maradni – nem azért, mert nem találhatnék mást, hanem mert nem akarok.
