Véleménycikk: Schuszter Borka
A kapcsolatunkra szeretünk romantikus kötődésként gondolni, amit nem befolyásolnak az olyan alantas földi dolgok, mint amilyen például a pénz. Csakhogy az a fránya pénz, tetszik vagy sem, nagyon is része az életünknek, és bár ideális esetben mindig mindenkinek megmarad valamennyi saját döntési tere, ha az életünk szálai összefonódnak, közösen is kell róla döntéseket hozni. Mi fér bele, és mi nem? Nyaralásra költsünk, vagy a konyhát újítsuk fel? Azt a kanapét válasszuk, ami nekem tetszik, vagy azt, amit neked? És persze: amikor valami olyanról kell döntenünk, amiért fizetünk, milyen súllyal esik latba, ha az egyikünk többet tesz a közös kasszába?
Elméletben könnyű válaszolni: semennyire. Egy kapcsolat nem hierarchia, hanem szövetség. Nem egy cég, ahol a magasabb fizetés nagyobb döntési jogkört jelent. A gyakorlatban viszont sokkal árnyaltabb a helyzet.
Egyik oldalon sem könnyű
Amikor az egyik fél jelentősen többet keres, az gyakran együtt jár egyfajta – sokszor kimondatlan – súlynövekedéssel a döntésekben. Nem feltétlenül azért, mert ő ezt követeli, hanem mert a másik fél automatikusan több legitimitást tulajdonít neki. „Végül is ő fizeti a nagyobb részt” – lehet, hogy kimondatlanul, de attól még a mondat ott van a fejünkben. És ezzel máris elmozdul az egyensúly. Olvass még a témában
Kivel vagy kompatibilis a holdjegyed alapján és mit jelent ez rád nézve?
„Mellettem állt a dugóban és megkérdezte, kóstoltam-e már az új bodzás limonádét.” Mi volt a legjobb szöveg, amivel felszedett egy srác?
Így ismerd fel a saját red flageidet egy kapcsolatban
A 3 legviccesebb pasi, akivel a Tinderen találkoztam
Mindkét oldalon álltam már, volt olyan kapcsolatom, amiben egyértelműen én voltam az, aki fenntartja az életszínvonalunkat, és olyanban is, amiben akkor tudtam részt venni a közös programokban, akkor engedhettem meg magamnak a közös céljaink megvalósulását, ha elfogadtam, hogy a párom anyagilag kisegít ezekben.
Ezért tudom, hogy egyik oldalon sem könnyű lenni. Aki többet keres, sokszor nem hatalmat akar, hanem biztonságot. Lehet, hogy több felelősséget érez, több nyomást, és emiatt akar jobban rálátni a pénzügyi döntésekre. Ez nem feltétlenül kontrolligény, inkább szorongáskezelés. Ugyanakkor tudom, hogy én például ebben a helyzetben egyáltalán nem éreztem problémának, hogy többet fizessek a közös programokért – nem akartam kimaradni semmiből, élvezni akartam a pénzemet és a párommal együtt akartam élvezni azt. Akartam, hogy ő is jól érezze magát, és merje kimondani az igényeit – de azt is tudom, hogy a másik oldalon állva én is kellemetlenül éreztem magam, amiért a döntésbe beleszólok, az anyagi vonzatába viszont nem (vagy kevesebbet) tudok beletenni.
Mindkét oldalon megvannak tehát a nehézségek, de azt hiszem, a probléma ott kezdődik, amikor ez nincs kimondva. Amikor a pénz körüli dinamika láthatatlanul alakítja át a kapcsolatot. Amikor az egyik fél visszafogja magát, a másik pedig észre sem veszi, hogy nagyobb teret foglal el.
Szerintem nem az a kérdés, hogy számít-e, ki keres többet, hanem az, hogy mit kezdünk ezzel a különbséggel. Ha tabuként kezeljük, akkor igen, számítani fog – és szinte biztos, hogy rombol is. Ha viszont beszélünk róla, akkor akár erőforrás is lehet.
Nálunk például akkor lett könnyebb a helyzet, amikor nem a „ki mennyit tesz bele” logika mentén kezdtünk gondolkodni, hanem azon, hogy kinek mi fontos, és hogyan tudjuk ezt összehangolni.
Volt, hogy valaki többet fizetett, volt, hogy a másik hozott több láthatatlan munkát a kapcsolatba. És ezek nem mindig mérhetők ugyanazzal a mércével.
A pénz ugyanis sosem csak pénz. Benne van az önértékelés, a szabadság, a biztonság, a kontroll. És amikor erről döntünk, valójában ezekről is döntünk. Ha pedig ezeket a döntéseket nem közösen hozzuk, az szinte biztosan megmételyezi a kapcsolatot.
