Őszintén szeretek egyedül élni és hálás vagyok, hogy nem kell idegesítő lakótársakkal megosztanom az életemet, akik nem biztos, hogy tiszteletben tartják a szokásaimat és az igényeimet, hiszen ezzel rendkívül sok konfliktustól kímélem meg magam. Reményeim szerint mikor legközelebb újra együtt élek majd valakivel, az már az az ember lesz, akivel családot alapíthatok.
Felkészültem rá – hiszen korábban is éltem már együtt az akkori párommal –, hogy az együttlakás számtalan kompromisszumot követel meg mindkét féltől. Mégis úgy gondolom, hogy több minden van a mérleg pozitív serpenyőjében. Remélem, hogy hamarosan magam mögött tudhatom majd a magányos éveket és többé nem kell majd a fejemet fognom bizonyos helyzetekben, hogy mennyivel nehezebb ezt is egyedül megoldani…
„Pánikhelyzet”
Van az úgy, hogy történik valami… Épp elég, ha csak kicsúszik a kezemből a nagymamámtól örökölt üvegtál, ha tönkremegy a porszívó. Vagy ha a kutya szétpakolja a ruháimat, mert elfelejtettem becsukni a szekrényajtót. Az is előfordulhat, hogy elromlik a mosógép, hogy a szomszéd csikkeket dobál az erkélyre és beszélni kellene vele, vagy hogy a felső emeletről csőtörés miatt becsöpög a víz a nappaliba. Olvass még a témában
„Az a baj, hogy már nem voltak katonák, ott megnevelték volna őket!” – Sajnálom, de nem a sorkatonaság oldaná meg a generációm problémáit
„A gondolataink energiává válnak” – 7 életlecke Cleo Wade bestseller írótól
Túl sokat vársz magadtól … Pedig bizonyítékunk van rá, hogy remekül teljesítesz!
„Ha éhes vagyok, hányingerem van” – Milyen furcsaságot csinál a tested?
Mindegy, hogy kisebb vagy nagyobb „pánikhelyzet” adódik, a megoldás után kifújva magam mindig azon töprengek, hogy mennyivel jobb lehet, ha van valaki, aki segít.
Aki nem helyettem, hanem velem együtt oldja meg a problémákat. Aki megvigasztal a törött üvegtál fölött és segít összeszedni a szilánkokat. Aki megnyugtat, hogy egy beázás még nem a világ vége.
