Elmúltam 30 éves és egyedülálló vagyok. Persze sokan szerencsésnek tartanak, mert egyedül élhetek, ám hiába tudom, hogy mekkora kiváltság és hiába szeretem sokszor nagyon is az életmódomat, vannak helyzetek, amikor nagyon utálom, hogy nincs kivel megosztanom a hétköznapokat.
Őszintén szeretek egyedül élni és hálás vagyok, hogy nem kell idegesítő lakótársakkal megosztanom az életemet, akik nem biztos, hogy tiszteletben tartják a szokásaimat és az igényeimet, hiszen ezzel rendkívül sok konfliktustól kímélem meg magam. Reményeim szerint mikor legközelebb újra együtt élek majd valakivel, az már az az ember lesz, akivel családot alapíthatok.
Felkészültem rá – hiszen korábban is éltem már együtt az akkori párommal –, hogy az együttlakás számtalan kompromisszumot követel meg mindkét féltől. Mégis úgy gondolom, hogy több minden van a mérleg pozitív serpenyőjében. Remélem, hogy hamarosan magam mögött tudhatom majd a magányos éveket és többé nem kell majd a fejemet fognom bizonyos helyzetekben, hogy mennyivel nehezebb ezt is egyedül megoldani…
„Pánikhelyzet”
Van az úgy, hogy történik valami… Épp elég, ha csak kicsúszik a kezemből a nagymamámtól örökölt üvegtál, ha tönkremegy a porszívó. Vagy ha a kutya szétpakolja a ruháimat, mert elfelejtettem becsukni a szekrényajtót. Az is előfordulhat, hogy elromlik a mosógép, hogy a szomszéd csikkeket dobál az erkélyre és beszélni kellene vele, vagy hogy a felső emeletről csőtörés miatt becsöpög a víz a nappaliba.
Mindegy, hogy kisebb vagy nagyobb „pánikhelyzet” adódik, a megoldás után kifújva magam mindig azon töprengek, hogy mennyivel jobb lehet, ha van valaki, aki segít.
Aki nem helyettem, hanem velem együtt oldja meg a problémákat. Aki megvigasztal a törött üvegtál fölött és segít összeszedni a szilánkokat. Aki megnyugtat, hogy egy beázás még nem a világ vége.
Bevásárlás
Nagyon praktikus, hogy a bevásárlást már el lehet intézni online is, de valljuk be, manapság, amikor alig járunk valahova, néha jó megtörni a teljesen egyforma napokat azzal, hogy egyszerűen lemegyünk a boltba.
Persze próbálok minél kevesebb alkalommal tömegbe menni, így heti egyszer járok csak bevásárolni. Ennek pedig az a következménye, hogy hatalmas pakkokkal, 3-4 szatyorral próbálok hazajutni. Közben átkozom magam, hogy miért nem tudtam legalább a tartós élelmiszert online megvenni és csupán a friss dolgokat vásárolni személyesen. Ilyenkor sajnos mindig átfut az agyamon az is, hogy valakivel együtt ez egy szuper kis program lenne.
Együtt elterveznénk, hogy mire van szükségünk, kiválasztanánk az üzletben és a csomagokat szépen, igazságosan elosztva, hazasétálnánk. Nevetséges, ha ez számomra egy szuper kis közös programnak tűnik, míg most csupán nyűg? És persze az is csodálatos lenne, ha lenne itt még valaki, aki gondol rá, hogy elfogyott a tej…
Dönteni kell
Ha döntésről van szó – mindegy, hogy apróság vagy nagyon fontos téma –, az ember azt gondolná, hogy jobb, ha nem kell senkivel egyezkedni róla, hiszen így legalább biztosan az lesz a végeredmény, ami nekem a legjobb.
De néha annyira jó lenne valakivel megvitatni a kérdéses dolgokat, együtt kigondolni, hogy hogyan rendezzem át a nappalit, hogy mi legyen vasárnap az ebéd, hogy hogyan oldjam meg a szelektív szemétgyűjtést, vagy konfliktusomat a házmesterrel. Nem szeretném, ha valaki megoldaná helyettem az összes gondomat, csak szeretném megosztani a dilemmáimat a másik felemmel.