Azt is meg kellett tanulnom, hogy nem elég, ha őszinte vagyok a másikkal – előbb magammal kell azzá válnom. Hogy meg tudjam nevezni, mit érzek, mire van szükségem, hol vannak a határaim. Sokáig azt hittem, hogy ez ösztönösen megy, de rájöttem, hogy a gyerekkorból hozott minták, a megfelelési vágy, a szeretetért folytatott küzdelmek mélyen beépülnek. Sokszor nem is tudjuk, hogy valójában mit szeretnénk, csak azt, mit „illik” akarni.
A párkapcsolatban ez különösen érzékeny terep. Mert amikor valaki tényleg fontos, akkor a legnagyobb félelemünk az, hogy elveszítjük. Ezért sokszor inkább elhallgatunk dolgokat, csak hogy ne okozzunk feszültséget. Csakhogy így pont azt a bizalmat és intimitást veszítjük el, amiért a kapcsolat eleve létrejött. A paradoxon az, hogy az őszinteség rövid távon kockázatos – de hosszú távon csak ez tarthat meg két embert egymás mellett.
