Csak nagyon ritkán szólalt meg, dörgő érces hangja betöltötte a teret. „Gyagyás Ilus” már-már fogalom volt a faluban – ő testesítette meg mindazt, ami érthetetlen, megmagyarázhatatlan, és kirekesztendő. Igazából nem ismerte senki – csak annyit lehetett tudni róla a mendemondák alapján, hogy ifjúkori szerelme öngyilkossága után bomlott meg az elméje.
Azóta élt egymagában, azóta rótta nap, mint nap a település utcáit céltalanul, azóta nem tartott kapcsolatot senkivel. Sokszor állt meg egy-egy ház előtt órákig bámulva az ablakokat, érthetetlen motyogással mondva a magáét. hogy miként élt a faluvégi kis házban, mikor és mit evett, olvasott-e újságot, voltak-e vágyai – senki sem tudta. Egészen addig a bizonyos napig, amikor ájultan roskadt össze a bolt előtt. Az orvos kórházba utalta a zavartan kiabáló asszonyt, aki egyre csak azt hajtogatta:
– A képek… A képek… A képek… – és egy kulcsot nyomott az orvos kezébe. Olvass még a témában
– Jó, majd maga után visszük – nyugtatgatták.
