A válások száma magával hozta a mai életben azt, hogy olyan gyereket kell nevelnünk, akit – bármennyire is szeretünk – valójában nem nevelhetünk. Miért? Mert nincs rá jogkörünk, és mert szülei „szájíze” szerint kell nevelnünk őt, akkor is, ha nem értünk egyet…
„Okosabbnak” lenni a vér szerinti szülőnél
Nem érdemes. Ez nem konfliktuskerülés, hanem a „passzív-agresszív” viselkedésmód háttérbe szorítása a gyerek érdekében. Új házastársként egy dolgot tehetünk: példát mutatunk.
Azt is ésszel, nem hivalkodva, a kontrasztot kiemelve. A konfliktus felvállalása az legutolsó eszköz, mert a konfliktus mindig erős érzelmi megnyilvánulásokkal jár, ami mindig valakinek maradandó fájdalmat okoz. Az ember emocionális, az indulatokat tökéletesen kontrollálni pedig szinte lehetetlen. A konfliktus mindig magában hordozza a „nagy hiba” lehetőségét.
„Jobbnak” lenni, mint a vér szerinti szülő
Versengeni a vér szerinti szülővel bármiben is, biztos kudarc. Még akkor is, ha nem áll a helyzet magaslatán, mert mondjuk elhagyja magát, nem művelt, nincs munkája, vagy esetleg egy „velejéig” rossz ember. Azt kell megértetni a gyerekkel, hogy mindenki annyit ad magából, amennyit tud, amennyit képes adni, de ettől még ember.
Lehet, hogy nem a legjobb, de a legjobbat akarja. A versengés a vér szerinti szülő-gyerek kapcsolatot kezdi ki, ám ettől még a szeretet ott marad, csak harag párosul hozzá, ami teljesen felbolygatja a gyerek lelkét. Ez pedig keményen üt vissza az új kapcsolatra: nyugtalanságot, folyamatos feszültséget hoz magával.
A romboló negatív szavak
Az ember hajlamos arra – még azok is, akik kínosan ügyelnek, hogy ezt elkerüljék –, hogy az ex-házastársat egy-egy apró negatív szóval, gesztussal minősítse. Ez még akkor is probléma, ha a gyerek egyetért velünk, mert ilyenkor a gyerek nem tudja, hogy valójában kihez legyen lojális.
Sok mostohaszülőnek jelent önigazolást az, ha a gyerek vele ért egyet – ez az egyik legnagyobb hiba, ugyanis ilyenkor eszközként használjuk a gyereket. Ha egy felnőtt valóban felnőtt, nincs szüksége önigazolásra, mert pontosan tudja, hogy „igaza” van, vagy „nincs igaza”. Nem az igazság megtalálása a cél, hanem az eredmény minősége.
Óvatosan a tanácsokkal
Lehet tanácsot adni a gyereknek, de mindig érzelemmentesen, logikus érvekkel kell alátámasztani azt. Úgy kell előadni a tanácsot, hogy az ne legyen mások számára bántó, degradáló, és a gyereknek legyen választási lehetősége. El kell tudni fogadni azt, ha a gyerek másképp dönt – esetleg rosszul.
Utóbbi esetben kerülni kell az a mondatot: én megmondtam, rosszul döntöttél, idd a levét. A gyereknek segítség kell, érzelmi stabilitás, feltétel nélküli szeretet, nem okoskodás és annak kiemelése, hogy „te buta vagy a szülőddel együtt, én meg okos”. Hiszen nem véletlenül fordul egy „kívülállóhoz”, a mostohához: várja tőle a feltétel nélküli szeretetet, megértést.
Fontos mondatok
„Én úgy látom, hogy …, de kérdezd meg édesapád és édesanyád véleményét is.”
„Örülök, hogy van véleményed a szülődről, de mindig tisztelettel beszélj róla, hiszen általa élsz.”
„A barátod vagyok. Nem szülőd, de nem is a haverod.”
„Nem tudok annyira haragudni, hogy ne segítsek, ne figyeljek oda rád.”
A gyereket minden esetben az (ésszerű) elfogadás irányába kell terelni, nem a „lázadás” irányába. Az emberek nagy része szenved a „kapitális hibák” következményeitől. Mostohaszülőség esetében el kell felejteni a tekintély-elvű nevelést, hiszen nincs vérségi „előjog”. A nevelt gyerek csak akkor fog odafigyelni ránk, ha tisztel, érzi a feltétel nélküli szeretetet, és a bizalom és őszinteség oda-vissza tökéletesen működik.
Most pedig egy nem túl vidám összeállítás jön. A kérdés, a jelenség teljességéhez azonban hozzátartozik a negatív oldal is, amiről úgy érzem, inkább szégyen beszélni, így elhallgatja mindenki a férjek, a gyerekek, a család érdekében.
Egy rossz döntés volt
„Nekem az hiányzik leginkább, hogy nem én irányítom (csak?) az életem, egy csomóan bele tudnak avatkozni. Hiányzik az elsőség. Hogy a gyerekem, a terhességem az első legyen. Hogy a kapcsolatunk fontossága az elsők között legyen.
A legrosszabb döntésem volt elvált, többgyermekes férfival kezdeni. És nem érzem magam megbecsülve. Egy alkalmazott vagyok, akinek feladatai vannak.
Jó, nyilván a gyerek lakhelye (anya-apa) sokat számít. Én elfáradtam, besokalltam. Az, hogy még a sok rossz mellett a férjemmel is örökké küzdenem kell, ez már nem megy.”
Rám senki sem kíváncsi
„Sosem lehettem én, vagy az én gyerekeim az elsők, mindig számomra idegen ember(ek)hez kell alkalmazkodni. Fáj, hogy én, mint feleség, mint x.y., nem számítok. Azt is utálom, hogy soha senki nem kérdezi meg a párom családjából (ahogy a párom sem), hogy: „Pirike, hogy érzed magad te, mint Pirike? Hogy találtad meg a helyed, a szereped ebben a nagy családban?”
Nem, mert itt mindenki számára tökéletesen természetesnek tűnik, hogy Pirike időt, energiát, pénzt, fáradtságot, LEMONDÁST nem spórolva belevetette magát egy hozott gyerekbe, egy törésekkel teli férfiba… És igen, ha vissza lehetne pörgetni az idő kerekét, még egyszer tuti nem mennék bele ebbe a hazásságba.”
A szabadidőmmel nem én rendelkezem
„Nekem az eleje volt nehéz, az, hogy a szabadidőmnek egy részét a hozott gyerek teszi ki. Hogy alaposan át kell gondolni a hétvégi programokat. Sokáig egyébként még barátnőzni sem mertem elmenni, pláne nem bulizni, mikor nálunk volt férjem fia. Mert hogy néz már az ki, hogy én hajnali kettőkor esek haza… Aztán rájöttem, hogy saját magamat korlátozom ezzel. Ha el is megyek olykor szombaton, legalább addig is kettesben vannak az apjával.”
VIDEO 10 ecset, ami nélkül lehet sminkelni, de nem érdemes
