Figyelem: ez a cikk spoilereket tartalmaz az utolsó évad első négy részéből. Csak akkor olvasd tovább, ha már láttad az új epizódokat!
Hosszú évek várakozása után végre megérkezett a Stranger Things utolsó évada, pontosabban annak az első négy része. A Netflix karácsonyra tartogat egy következő adag epizódot, az év végén pedig jön a végső, mindent lezáró rész. Én nagyon izgatottan vártam az utolsó évad premierjét: ez a sorozat volt az egyik nagy kedvencem, a karakterei a szemem előtt nőttek fel, a világától pedig mindig olyan nosztalgia fogott el, mintha tényleg vissza lehetne utazni a ’80-as évekbe. Talán épp ezért is esett olyan rosszul, hogy ez a mostani négy rész nem igazán győzött meg.
A hosszú szünet már önmagában nem segített. Egy ennyire réteges, eleve bonyolult mitológiával rendelkező sorozat esetében egyszerűen nehéz ott folytatni, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk, és lehet, hogy segített volna, ha újranézem az eddigi részeket, de őszintén szólva arra építeni, hogy erre bárkinek van ideje, meredek húzás lenne a készítőktől. Kicsit mégis úgy tűnik, hogy ez történt. Olvass még a témában
10 dolog, amit a nyaralás előtti napokban meg kell tenned
Újra hódít a magyar mozi! A Demjén-film elsöpörte a rekordokat – ezért rajonganak érte a nők is
Jön a Verity film – Dakota Johnson és Anne Hathaway kelti életre Colleen Hoover újabb bestsellerét
Most komolyan?? 10 idegesítő dolog a filmekben, amiről Hollywood nem tud leszokni
A történetszálak amúgy is hajlamosak voltak a rejtély halmozására, sokszor úgy, hogy a megoldások felszínre sem kerültek még az egyik kérdésben, máris ott volt egy másik rejtély – most viszont minden csomó még kuszábbnak tűnt. Egy idő után frusztrálni kezdett, hogy állandóan azt kéne dekódolnom, ki kit irányít, melyik emlék kié, melyik motiváció mögött milyen rejtett szál húzódik, és hogy a misztikus jelenetek valójában mit akarnak jelenteni. Ahelyett, hogy bevonzott volna a világ, azt éreztem, egyre távolabb kerülök tőle.
Hiányzott valami más is: a ’80-as évek hangulata
A Stranger Things egyik legnagyobb vonzereje mindig is az volt, hogy úgy játszott a korszak popkultúrájával, mint egy felnőtt, aki megtalálta a régi kedvenc játékszereit. Most azonban ez a réteg mintha háttérbe szorult volna. Kevesebb az ikonikus zenei pillanat, kevesebb a filmes utalás, és összességében kevesebb a humor is. Eddig a sorozat remekül egyensúlyozta a félelmetes, sötét tónusokat a könnyed, sokszor bájos pillanatokkal. Most azonban szinte minden a drámára hajlik, és a vicc forrását leginkább a szereplők rövid évődései jelentik – ezek viszont sokszor már ismétlődőnek, kicsit vontatottnak tűnnek. És mintha azt is érezni lehetne, amikor az írók görcsösen próbálnak egy újabb ikonikus mondatot kicsikarni egy-egy karakterből, de az eredmény most kevésbé üt.
Azért a negyedik a legvégére jutott egy erős jelenet, ami visszahozott valamit abból a rendszerint gondosan felépített, majd nagyot szóló érzelmi pátoszból, amit a Stranger Things korábban is olyan ügyesen használt.
Csak hát ez a pár perces csillanás kevés volt mintegy öt órányi történethez.
Ami pedig talán a legfurcsább: miközben a színészek láthatóan felnőttek – és lássuk be, remek munkát végeznek –, a karaktereik nem mentek át ugyanezen a fejlődésen. A korábbi évadokban tökéletesen lehetett érteni, érezni a gyerekek egymás közötti dinamikáját és motivációit. Most viszont a fiatal felnőttek dilemmái mintha csak vázlatok lennének. Will továbbra is az előbújástól való félelmével küzd, Mike és El az újrakezdésről álmodozik, Lucas Max hiányát próbálja feldolgozni – de mindezeket nagyjából addig is el tudtuk volna mondani, hogy egyetlen percet láttunk volna az új évadból. Új mélységet, új konfliktust viszont alig kaptunk.
