A modern nő legyen sikeres a munkájában, építsen karriert, közben legyen odaadó pár, gondoskodó anya, és ne feledkezzen meg a saját testi-lelki jóllétéről sem. Szép gondolat, inspiráló üzenet – de vajon mennyire reális? Valóban elvárható, hogy egyszerre tökéletes munkavállalók, gondoskodó anyák, szerető társak és önmagunkra is figyelő, kiegyensúlyozott emberek legyünk, miközben még mindig nem alapértelmezett beállítás, hogy a férfiakra és a nőkre egyformán hárulnak például a háztartás vagy a gyereknevelés terhei? Vagy ez az üzenet – bár jó szándékból ered – nem tesz sokkal többet, csak túlterhel és frusztrál?
Az emancipáció és a nők munkába állása óriási társadalmi előrelépés volt. Az, hogy a nők is ugyanolyan eséllyel építhetnek karriert, mint a férfiak, megkérdőjelezhetetlenül pozitív változás (lenne, ha tényleg, 100%-ban így volna). De miközben egyre több lehetőség nyílt meg előttünk, mintha párhuzamosan nőtt volna a nyomás is. Korábban a „jó anya” szerepe dominált, ma viszont már ott van mellette a „karrierista nő” eszménye is. Mintha két teljes állást próbálnánk egyszerre ellátni – mindkettőt hibátlanul.
Sokan érzik azt, hogy folyamatosan lavírozniuk kell a munkahelyi feladatok és az otthoni teendők között, miközben magukra már alig marad idejük. Reggel hatkor kelünk, napközben helytállunk a munkahelyünkön, majd délután otthon kezdődik a második műszak: bevásárlás, főzés, gyereknevelés. És miközben a társadalom elvárja tőlünk, hogy mindezt mosolyogva csináljuk, belül sokszor kimerültek vagyunk, és frusztrációt érzünk. Olvass még a témában
Pozitív üzenet, mely nem a maximalizmust foglalja magában
A „mindent lehet” üzenete persze önmagában pozitív: fontos, hogy a nők ne érezzék korlátozva magukat egyik szerepben sem. De az is fontos lenne, hogy közben ne kényszerítsük magunkat irreális teljesítménykényszerbe. Nem kell minden nap minden szerepben tökéletesen teljesíteni. Elég lenne, ha elfogadnánk, hogy vannak időszakok, amikor a karrier kerül előtérbe, máskor pedig a család vagy épp a saját szükségleteink, és még az sem nevezhető tragikusnak, ha éppen egyik szerepünkben sem remekelünk, és mindenben csak „elég jók” vagyunk. Mert szerintem ennyi feladattal egyáltalán csak a felszínen maradni is szép teljesítmény.
