Szomorú, de nem meglepő, hogy sok ember a külseje, származása alapján ítéli meg a másikat a tényleges személyisége, jó és rossz tulajdonságainak mérlegelése helyett. A megkülönböztetés és a hátrányos helyzet azonban nem csak embertársaink keresztje – az állatokat is sújtja.
Hátrányos helyzetű állatok
A meggondolatlan szaporítók, felelőtlen gazdák hibájából ma is rengeteg kutya és macska tengődik az utcákon, és hiába foglalkozik mentésükkel több alapítvány is, többnyire a menhelyek is tele vannak a jobb sorsa érdemes házi kedvencekkel.
Mert, bár az utcán, segítség és gondoskodás nélkül csatangoló társaikhoz képest ők még mindig szerencsésnek mondhatóak, mégis csak az lenne az igazi, ha saját otthont kapnának.
A tapasztalatok szerint azonban némelyeknek erre egészen kevés esélyük van: a sérült, végtaghiányos, vak, süket, öreg vagy nagyobb testű állatoknak eleve kevesebb az esélye a gazdihoz kerüléshez, ha pedig emellett feketék is, szinte biztos, hogy senkinek nem akad meg rajtuk a szeme.
Gonosznak látjuk őket?
A Psychology Todayben jelent meg Stanley Coren pszichológia professzor tanulmánya, aki különböző emberekkel kitöltetett tesztek alapján arra az eredményre jutott, hogy a fekete színű, közepes testű kutyákat agresszívebbnek, félelmetesebbnek ítéljük meg, míg a más színűeket hamarabb el tudjuk képzelni társunkként.
A pszichológus tapasztalatait a gyakorlatban is kamatoztatta: egy menhely örökbefogadó napján színes kendőt kötött egy fekete kutya nyakába, aki így rövid időn belül gazdira talált – előtte hosszú időn keresztül a menhely lakója volt, pedig barátságos személyiségét nem a kendő viselésének köszönhette.
Gyűlnek az „esélytelenek”
A Noé Állatotthon Alapítvány is gyakran emlegeti oldalán úgy ezeket az állatokat, hogy „esélytelen” kategóriások, mert bár a menhely dolgozói tudják, milyen megnyerő a személyiségük, kevesen akarnak sérült, vagy egyszerűen csak nem elég „különleges” állatot örökbe fogadni.
Szerencsére az itt dolgozó önkéntesek meglepetésére – és persze örömére – időről időre akadnak sikersztorik, amikor valaki mégis szerelembe esik egy ilyen kutyával vagy macskával, de sokan így is a menhelyen élik le életük hátralévő részét.
Még a babona sem nekik kedvez
Az „esélytelen” macskákra duplán rájár a rúd : halottak napja környékén hirtelen mindig megnő a kereslet a színtiszta fekete és fehér színű macskák iránt, ám a Noé Állatotthon ebben az időszakban nem ad örökbe ilyen cicát – lévén, hogy sokan okkult szertartásokhoz keresnek feláldozható alanyt.
Ha valaki az ünnepek végével is érdeklődik, akkor már komolyan veszik a szándékait, de legtöbbször kiderül, hogy a jelöltek egyáltalán nem házi kedvencnek szerették volna a hátrányos helyzetű kiscicákat.
De milyen is egy szép állat?
Akik a fekete macskákért vagy kutyákért rajonganak, azt mondják, semmi sem szebb a sötét szőr csillogásánál, de a valóság az, hogy a legtöbb állatot nem a külseje teszi széppé: kedvenceinkhez kötődni kezdünk, és ők is kötődni kezdenek hozzánk, személyiségük megismerésével, a kölcsönös elfogadás kialakulásával pedig a sérült, beteg, fekete, fehér kutyák és macskák is megszépülnek a gazdik szemében.
A macska, aki „hibásan” született
Jó magam egy többszörösen hátrányos helyzetű macskával osztom meg az életem, aki ugyancsak a Noétól került hozzám. Bár az emberekkel barátságos, meglehetősen féltékeny: más állatot nem tűr meg, és igazi kis erkölcs csősz, az ágyunkban ugyanis csak mi ketten alhatunk, különben jön a hiszti.
Ha mindez nem volna elég, tökéletesen süket, egy vele született bőrbetegség miatt kis, kopasz folt tarkítja a nyakán egyébként tiszta fehér bundáját, a szeme pedig felemás: az egyik türkizkék, a másik borostyánsárga.
Az örökbe fogadása napján már kifelé tartottunk az állatotthonból, amikor egy kislány megállt megnézni őt, és megkérdezte az apukáját, miért ilyen a cica szeme. „Hát, ő ilyen hibás.” – felelte az apuka.
Hibásan a tökéletes
A macskám külseje azóta is megosztja az ismerőseimet. Hozzám hasonlóan sokan gondolják úgy, hogy a felemás szemek lélegzetelállítóan csodaszépek, de volt már, aki azt mondta, hogy ijesztőnek találja.
Az viszont biztos, hogy valódi testi fogyatékosságáról, vagyis a süketségről hajlamos vagyok teljesen megfeledkezni. A barátaim gyakran percekig ciccegnek, mikor eszembe jut szólni nekik, hogy úgysem hallja őket. „Nem is mondtad, hogy süket!” – vetik ilyenkor a szememre.
Nem, hiszen annyi mindent tudnék elmondani róla, percekig mesélhetnék a sokkal fontosabb tulajdonságairól, amelyek mellett a hallás hiánya csak jelentéktelen apróság. Azt hiszem, így van ezzel mindenki, aki fekete, vak, sérült, vagy más, hátrányos helyzetű állatot visz haza. Ha tehetném, újra ezt a hibásat választanám. Mert nekem ő a tökéletes.
