V.: A járvány előtt mindketten olyan munkát végeztünk, ami nagyon sok időnket elvette. Zoli vezető beosztásban dolgozik egy marketingcégnél, én a könyviparban, szóval folyamatosan dolgoztunk. A járvány kitörése eleinte nem szólt bele semmibe, olyan távolinak éreztük az egészet. Amikor aztán Zoli elkapta, házi karanténba vonultunk. Ettől kezdve folyamatosan itthonról dolgoztunk. Ez eleinte nagyon jó volt, többet voltunk együtt és kicsit tudtunk egymásra is koncentrálni.
Ahogy azonban múlt az idő, és mindig csak ő volt a társaságom, neki pedig én, ez kezdett egyre terhesebb lenni.
Ahelyett, hogy közelebb kerültünk volna egymáshoz, fokozatosan távolodtunk. Az intimitás szinte teljesen eltűnt a kapcsolatunkból. Már olyanok voltunk, mint két árnyék, vagy szellem, akik csak vannak egymás mellett, de semmi kapcsolatuk. Ez számomra nagyon nehéz volt. Tudom, hogy Zoli sem élte meg könnyen, de mégis mindig azt láttam rajta, hogy jól van. Valahogy ez bántott.
Rosszul éreztem magam attól, hogy neki ez nem olyan nagy ügy. Néhány hónap múltán úgy vettem észre, hogy már egyáltalán nem érdekli semmi, amit mondok, vagyis pontosabban nem figyel. Ha mondtam valamit, tíz perc múlva visszakérdezett, mert fogalma sem volt arról, hogy miről beszéltem. Olvass még a témában
K.: Szóval a válás közös döntés volt?
V.: Igen, bár én kezdeményeztem. Egy egész életet kellett átértékelnem. Egy boldog házasságról derült ki, hogy átlag alatti. Olyan érzésem volt, hogy minden hazugság körülöttem, csak ez a járvány valódi, ami ráébresztett arra, hogy nem vagyok a helyemen. Furcsa érzés volt, amikor felhoztam a válás gondolatát, és Zoli azonnal felfigyelt.
Az addigi „semmilyen” Zoli hirtelen felvillanyozódott, és a válás lett a közös téma. Szörnyű, nem?
Mégis, amikor mindent megbeszéltünk, egyrészt megkönnyebbültem, hogy tisztáztunk sok gikszert, másrészt rám tört a nosztalgia. Azt akartam, hogy újra huszonéves legyek, érezzem azt a boldogságot, amit akkor. A döntéseimet viszont átgondolnám, ha újra meghozhatnám őket. Lehet, hogy bátrabb lennék a gyerekkérdésben, és sokkal több figyelmet fordítanék a közös jövőnkre.
K.: Magadat hibáztatod?
V.: Valamilyen szinten igen. Magamat és az igényeimet helyeztem előtérbe, és azt hittem, Zolinak is jó ez. Az ő hibája az, hogy sosem beszélt erről. Sosem hozta fel, hogy neki nem jó úgy, ahogy vagyunk. A gyerekkérdés persze mindig porondon volt, de főleg poénkodott vele, sosem ültünk le erről komolyan beszélni. A Covid szétbombázta a házasságom, ami már amúgy is romokban volt, csak nem tudtam róla.
K.: Mik a terveid?
V.: Szeretnék gyorsan és kulturáltan elválni. Egyelőre nem tervezek semmit, csak ezt szeretném túlélni valahogy. Most kicsit sajnálom magam, a fiatalságom, és azt, hogy talán sosem leszek már boldog. De aztán megrázom magam, felállok a padlóról, és folytatom… A Covid tehet arról, hogy kiderültek a problémáink, és ezért akár hálás is lehetnék.
Most még én vagyok a strucc, aki homokba dugja a fejét. Talán valamikor majd tényleg átlátom, hogy ennek így kellett lennie, de most húsz évet kell elengednem. Ez nem egyszerű, kicsit belehalok.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
