Szokványos délelőtti nyüzsgés a kisváros főutcáján: autók jönnek-mennek végeláthatatlan sorban, biciklisek vágnak át váratlanul egyik oldalból a másikba – viszonylagos nyugalom csak zebra előtt van, ahol idős néni áll már percek óta arra várva, hátha megáll valaki.
Jobb kezében a manapság oly praktikus húzható kézikocsi, baljában bot, amire támaszkodik. Határozatlan – elindulna ő, de nem mer lelépni sem. Inkább hátrébb húzódik, nehogy egy nagyobb autó szele magával sodorja. Szemből diákok kelnek útra, magabiztos léptekkel haladva, megállásra kényszerítve az addig közönyös autósokat.
Lökdösődnek, kacagnak – hangoskodásuk betölti a teret. A néni végre elhatározásra jut: elindul ő is. Csoszogó léptekkel, csigalassúsággal halad – az autósok – mint forma 1-es pilóták a rajtvonalnál – ugrásra készen várják, hogy végre átérjen, de az a fránya kézikocsi megmakacsolja magát: és épp a zebra közepén beragad a kereke, és nem moccan. Olvass még a témában
A néni tehetetlen dühében rugdosni kezdi, de hasztalan – csak azt éri el, hogy a botja is leessen, és elérhetetlen távolságba kerüljön. Kétségbeesett tekintettel néz körül – gyenge, elesett, és elkeseredett –, az autósok pedig vad dudálásba kezdenek.
