Évek óta, amikor csak ráérősen telnek a reggeleim, naponta megiszom legalább egy csésze gyümölcsteát. Teljesen természetes számomra, hogy pár csepp citrom és egy nagy kanál méz kerül bele, az viszont máig sem jutna az eszembe, hogy tejet vagy egy alternatívát öntsek bele. Talán ezért is volt olyan meglepő számomra még sok évvel ezelőtt, amikor Londonban jártam, hogy ott ez pont olyan természetes, mint nálunk egy jegeskávét kérni nyáron.
Hogyan került a tej a teába?
Ahogyan a Balaton partján végighaladva kizárt dolog, hogy nyáron ne fussunk bele legalább néhány lángososba, úgy a briteknél nehéz olyan kávézót találni, ahol igény szerint ne kérhetnénk a teát tejjel. A britek ezen szokása egészen a 18. századig nyúlik vissza. Ettől kezdve készítették ugyanis edényekben a teát. A tea akkoriban különleges italnak számított, és az emberek általában porcelán csészéből itták, feltéve, ha megengedhették maguknak.
A legtöbb ember azonban nem engedhette meg magának a díszes, finom porcelán csészéket. Akik pedig igen, azok is gyakran azt tapasztalták, hogy a forró teától megrepedtek. Hogy a gőzölgő ital élményéről mégse kelljen lemondaniuk, először tejet öntöttek a csészébe, majd utána adták hozzá a teát. Olvass még a témában
A hideg tej éppen annyira hűtötte le a porcelánt, hogy ne repedezzen meg, a csökkent keserűség pedig csak plusz előny volt.
Egyes feljegyzések szerint pedig, mivel a tea akkoriban hihetetlenül értékes, és drágán beszerezhető árucikknek számított, sok családnak az volt az egyetlen lehetősége a teafogyasztásra, hogy nagy mennyiségű tejet öntöttek a csészébe, amit egy kevés tea egészített ki. A jómódú családok viszont éppen ellenkezőleg tettek – a tejet tényleg inkább csak a hűtés miatt öntötték a csészéjük aljára.
