Egyre jobban kezd zavarni a dolog. Nem. Nem az, amit a kislány művel a bankban, hanem amit az édesanyja tesz.
– Nórika! Azonnal gyere ide!
– Nórika! Tedd azt le!
– Nórika! Ne zavard a néniket a munkában!
– Nórika! Ne szaladgálj, mint a kerge birka!
…és ez így megy már fél órája. A gyerek természetes kíváncsiságát kielégítendő mindent megfog, megnéz, meghúzgál, míg az édesanyja a női magazinba temetkezve fel-felnéz, majd parancsokat osztogat.
– Neked nincs barátod? – lép oda hozzám, és nagy fekete szemeivel alaposan végigmér.
– De van – felelem. – És neked?
– Nekem is. A Lacika, de ő most nem kísérhetett el, mert beteg. És gyereketek van? – kérdez újra.
Már éppen válaszolnék, amikor az anyja energikus léptekkel odaviharzik és szabályosan elrángatja a kislányt.
– Nem megmondtam, hogy ne állj szóba idegenekkel! Miért nem lehet szót fogadni? Ide leülsz, és csendben meghúzod magad! Értetted? – magasodik felé fenyegetően. Nórika olyan kicsire húzza össze magát, amennyire csak tudja, s könnyes szemekkel remegve néz fel szülő anyjára.
Egyre jobban kezd zavarni a dolog. Nem. Nem az, amit a kislány művelt a bankban, hanem amit az édesanyja szokott tenni, ha a gyerek nem fogad szót…