Alig néhány generációval ez előtt még teljesen természetes volt, hogy a gyerekek reggel felkeltek, és megetették az állatokat. Még ma is vannak a világnak olyan részei, ahol a kicsik maguk gyalogolnak a kútra vízért, vagy készítik el az ebédet, míg a szüleik a földeken dolgoznak. Ezzel persze véletlenül sem akarom ezt az állapotot idealizálni vagy romantikus színben feltüntetni. Éppen elég nagy baj az, hogy még ma is vannak gyerekek, akik játék helyett kemény munkával töltik az életüket. A szüleik legfeljebb álmodhatnak arról, hogy leülnek melléjük kirakózni vagy gyurmaállatokat alkotni, mert nemhogy ilyesmire, de még ételre is alig telik.
Tény viszont, hogy a gyerekek, ha a helyzet úgy hozza, elképesztő dolgokra képesek. Nemhogy arra, hogy maguk kanalazzák az ételt, vagy éppen betegyék a szennyeskosárba a zoknijukat.
És sokszor éppen mi, az állandóan féltő, aggódó, minden problémát megoldani akaró szüleik vagyunk azok, akik megakadályozzuk őket abban, hogy kibontakozzanak.
Olvass még a témában
Persze, valahol ez is érthető: a kórházból egy teljesen magatehetetlen, minden tekintetben ránk utalt emberpalántát hozunk haza. A teljes jólétéért pedig csakis és kizárólag mi, a szülei vagyunk felelősek. Azt gondoljuk, nagyon nehéz lesz majd kamaszkorában először engedni, hogy egyedül kimaradjon éjszaka. Az viszont ritkábban jut eszünkbe, hogy éppen ilyen nagy levegővel kell megengednünk neki azt is, hogy sokkal kisebb dolgokkal is egyedül próbálkozzon. Akár egy jóval korábbi életkorban is. Pedig – szerintem – ezzel tesszük a legjobbat neki is és magunknak is.
