A sorozat tempója lassú, de tudatosan az. Nincs kapkodás, nincs szájbarágás – a történet szép lassan bontakozik ki, és ez teszi igazán mély hatásúvá. A díszletek hidegen minimalista világa, a steril irodák, az elhagyatott folyosók és a gépies hangulat mind azt szolgálják, hogy a néző is érezze azt az elidegenedést, amit a karakterek nap mint nap megélnek.
(A történet, a cselekmény, a karakterek és a színészi alakítások mellett már tényleg csak hab a tortán, de a Severance egy olyan sorozat, amit pusztán a képi világáért is néznék, mert minden egyes képkockája tökéletes.)
A kimérten építkező epizódokban egyre több réteg tárul fel: a Severance nemcsak a munka és a magánélet egyensúlyáról szól, hanem arról is, hogy lehet-e valódi önismeretünk emlékek és múlt nélkül, és vajon mi adja az életünk valódi értékét, és mi az, amiről csak elhisszük, hogy értékes.
Ami pedig Ben Stillert illeti: ha valaki eddig legyintett volna a nevére a stáblistán, itt az idő újragondolni a dolgokat. A Severance bizonyítja, hogy egy színész, akit eddig főként bohócként ismertünk, képes volt megalkotni egy olyan összetett, vizuálisan is lenyűgöző és tartalmilag mély sorozatot, amely hosszú ideig a néző gondolataiban marad. Olvass még a témában
„Johnny Bravo szexi volt!” Melyik rajzfilm hősébe voltál „szerelmes”?
Okosabb vagy, mint egy rádiós reggeli műsor szerkesztője? Teszteld a tudásodat!
5 nyomós ok, amiért megérte a Balatonra szökni a születésnapomon
Roller, Tetris és Tamagotchi – kultikus játékok a múltból, amikért fogadjunk, hogy te is könyörögtél a szüleidnek
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Péntek reggel elküldjük a hét legolvasottabb Kikapcsolódás-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
