A sorozat tempója lassú, de tudatosan az. Nincs kapkodás, nincs szájbarágás – a történet szép lassan bontakozik ki, és ez teszi igazán mély hatásúvá. A díszletek hidegen minimalista világa, a steril irodák, az elhagyatott folyosók és a gépies hangulat mind azt szolgálják, hogy a néző is érezze azt az elidegenedést, amit a karakterek nap mint nap megélnek.
(A történet, a cselekmény, a karakterek és a színészi alakítások mellett már tényleg csak hab a tortán, de a Severance egy olyan sorozat, amit pusztán a képi világáért is néznék, mert minden egyes képkockája tökéletes.)
A kimérten építkező epizódokban egyre több réteg tárul fel: a Severance nemcsak a munka és a magánélet egyensúlyáról szól, hanem arról is, hogy lehet-e valódi önismeretünk emlékek és múlt nélkül, és vajon mi adja az életünk valódi értékét, és mi az, amiről csak elhisszük, hogy értékes.
Olvass még a témában
Ami pedig Ben Stillert illeti: ha valaki eddig legyintett volna a nevére a stáblistán, itt az idő újragondolni a dolgokat. A Severance bizonyítja, hogy egy színész, akit eddig főként bohócként ismertünk, képes volt megalkotni egy olyan összetett, vizuálisan is lenyűgöző és tartalmilag mély sorozatot, amely hosszú ideig a néző gondolataiban marad.
