Amikor valaki szakít veled, az első fázis természetesen mindig a – látszólag – soha véget nem érő szomorkodásé. A másodikban mérges leszel, mert eszedbe jut az a sok apróság, amit akkoriban szó nélkül hagytál, pedig igazán rosszul esett, csak éppen nem akartál felesleges feszültséget kelteni. Óóó, pedig most visszatekintve mennyire nem lett volna az felesleges! A harmadikban pedig megpróbálod magadra erőltetni a jókedvet, és elindulsz bulizni, hogy megmutasd annak a bizonyos személynek, milyen gyönyörű, szórakoztató, és egyúttal ellenállhatatlan csajról maradt le. De hiába a búfelejtő party, a végén mégis azon kaphatod magad, hogy ismét rossz kedved van; és rá kell jönnöd, hogy a továbblépés sokkal több részből tevődik össze, mint ez a három fázis.
Tekintve, hogy Mátéval nem töltöttünk együtt túl sok időt, biztos voltam benne, hogy ez a szakítás negyed annyira sem fog megviselni, mint a tavalyi. Mennyi is volt? Két hónap? Ugyan, még a cipőim is tovább bírják a strapát! Észre sem veszem, és egyik napról a másikra ki is törlődik a fejemből. Legalábbis ezzel próbáltam nyugtatni magam, de ahogy az életem visszaállt teljesen hétköznapivá (korai kelés-munka-semmittevés), egyre nehezebb volt elűznöm őt a gondolataim közül. Ez pedig egyszerre volt elkeserítő és nagyon dühítő, mert egy kisebb vagyont is fel mertem volna tenni arra, hogy neki eszébe sem jutok. És létezik annál rosszabb gondolat egy szakítás után, hogy míg te állandóan rá gondolsz, addig neki meg sem fordulsz a fejében? Ezen maximum az enyhíthetett volna, ha tényleg felteszek erre egy nagyobb összeget, és nyerek – aztán bepakolhattam volna a bőröndömbe, és leléptem volna nyaralni. Mondjuk úgy 2-3 évre.
Viszont miután ez a kissé furcsa gondolatmenet lejátszódott bennem, egyre inkább megjött a kedvem egy utazáshoz. De tényleg. Rájöttem, hogy erre van most a legnagyobb szükségem: levegőváltozásra, és arra, hogy kiszakadjak a nem éppen izgalmas hétköznapjaimból. Mert bár itt a nyár, felőlem akár tél is lehetne, annyira nem csináltam semmit az elmúlt egy hétben. De azt azért hozzá kell tennem, hogy ez nem kizárólag az én hibám. Az egészről Kitti, Bence, és a többiek tehetnek! Na jó, ez igazából így nem teljesen igaz, de ők biztosan nem bánják, ha titokban fel kell vállalniuk a bűnbak szerepét, az én lelkemnek pedig egy kicsivel könnyebb így. A legjobb barátnőm egyre több időt tölt a pasijával, Bence pedig a munkájával, míg a többi közeli ismerősöm és barátom is el volt foglalva a saját életével. Így hát nem maradt számomra más, mint hogy a saját társaságomat élvezzem – de mint később kiderült, szerencsére nem sokáig.
Mintha az univerzum egy kicsit megsajnált volna, és hagyta volna, hogy a csillagok nekem kedvezzenek. Péntek reggel ugyanis felhívott Kitti, hogy a barátja egész hétvégén valami céges rendezvényen lesz, és arra gondolt, csinálhatnánk valamit. Nekem pedig több se kellett: addig-addig sorakoztattam fel az észérveket, míg végül beleegyezett abba, hogy a belvárosi szórakozás helyett elutazzunk valahova! Méghozzá egy viszonylag rövid, de annál vidámabb külföldi kirándulásra, Bécsbe.
A fáradtság sem állíthat meg
A spontán jött ötletekre leginkább két dolog jellemző. Az egyik, hogy mindig ezek a legjobb bulik, a legfelejthetetlenebb, legőrültebb emlékek. És a másik, hogy tripla annyi meló van velük. De tényleg. Pénteken munka közben foglaltam le a szállást (ami kicsit zsákbamacska volt, mert szinte gondolkodás nélkül kiválasztottam az elsőt, ahol még volt szabad szoba csillagászati árak alatt), délután pedig szélsebesen rohantam pénzt váltani, vonatjegyet venni, és kimosni a ruháimat, mert arról teljesen megfeledkeztem, hogy kábé csak a pizsi felsőm tiszta. És tudod mit? Még az egész napos fárasztó rohanás ellenére is eluralkodott rajtam az a vidámság, ami két hete nem jött a közelembe. És még Mátéról is megfeledkeztem, ez pedig nekem már félsiker volt.
Mivel ezer éve nem jártam külföldön, legalább olyan izgatott voltam, mint egy kisgyerek a karácsony előtti éjszakán. Ráadásul azt sem tudtam, milyen nevezetességeket érdemes megnézni, így kábé hajnali 1-ig az internet előtt ültem, és próbáltam összeírni, hogyan juthatunk el a Schönbrunni kastélyhoz vagy a Belvedere-hez (bár mint később kiderült, akár rögtönözhettünk is volna, olyan egyszerű a közlekedés a városban). Na de, a lényeg, hogy ez a kettő összekombinálva ahhoz vezetett, hogy 3 órát sikerült aludnom egész éjjel, fél 7-kor pedig már táskával a vállamon álltam a pályaudvaron, az örökké késésben lévő Kittire várva.
Noha a szemem majdnem leragadt utazás közben, és szinte biztos vagyok benne, hogy nyitott szemmel álmodtam, a vonatról leszállva teljesen felpörögtem.
Utoljára gyerekként jártam a városban; felnőtt szemmel pedig minden sokkal másabbnak tűnik. Kicsivel 9 után már ott voltunk, és mivel a szállodába csekkolásig még hátravolt nagyjából 5 óra, belevágtunk a hátizsákos turistáskodásba. Az útitervünk első megállója a Schrönbrunn volt, ahol még annyira izgatottak voltunk, hogy szinte minden bokrot lefényképeztünk emlékbe. De tényleg. Már láttam kismillió virágot (közelről és messziről is), de a lelkesedésem olyan határtalan volt, hogy mindent megörökítettem – hogy aztán persze később csak gyorsan átlapozzam őket.
Nem sokkal később már egy sétálóutcán találtuk magunkat, Kittivel pedig minden ajándékboltba be kellett mennem, ő ugyanis az összes otthoni barátját, rokonát meg akarta lepni valami aprósággal. Mire 2 óra után megérkeztünk a szállóba, a lábaimat szinte nem is éreztem, a táskám pedig (amibe teljesen feleslegesen a fél ruhatáramat bepakoltam) annyira nehéz volt, hogy azt hittem, a jobb karomat soha többé nem tudom vállmagasságnál tovább felemelni.
– Dóri, nézd csak, ez a recepciós srác egész aranyos! – szólalt meg egyszer csak Kitti hangosan, miközben arra vártunk, hogy egy 12 fős csoport tagjai EGYESÉVEL becsekkoljanak a szobájukba.
– Héé, halkabban, mi van, ha ő is tud magyarul?
– Ugyan, akkor már biztosan ránk nézett volna, vagy legalább megejtett volna egy mosolyt.
– Egyébként tényleg egész helyes –értettem vele egyet, majd odaadtam neki az igazoló papírt, mert végre, 30 perc várakozás után sorra kerültünk mi is.
A srác pedig úgy tűnt, tényleg nem tud magyarul, így megnyugodtam, hogy Kitti ezúttal nem csinált belőlem bolondot mások előtt. Maga a szobánk egyébként nem volt nagy szám, tekintve, hogy a tévé olyan szemcsés volt, hogy csak tippelni tudtunk, épp mit látunk, a Wi-Fi pedig kizárólag az ablak mellett működött. De hát kirándulni jöttünk, kit érdekelnek ilyen apróságok? Úgyhogy egy gyors lábpihentetés után megindultunk a közeli vidámparkba, ami az egész utazás legizgalmasabb része lett!
Adrenalin-bombára fel!
Kitti mindig is bevállalós volt, legyen szó egy erős, nagyon is alkoholos piáról vagy egy bungee jumpingról. Igazi adrenalin-függő, így legbelül sejtettem, hogy a vidámparkban kábé minden ijesztő mutatványt ki kell próbálnunk, és bár a lábam is remegni fog tőlük, végül nagyon fogom élvezni. Ahogy besétáltunk a parkba, Kitti azonnal a hullámvasút felé vette az irányt, miközben én próbáltam meggyőzni arról, hogy kezdjük valami lazábbal. Mondjuk egy szimpla sétával?
Ő viszont őrülten makacs, így egyességet kellett kötnünk: felváltva választjuk ki, mire üljünk fel, de senki sem mondhat nemet a másik javaslatára. Így hát 5 perc múlva már a hullámvasút kocsijában ültem, félig csukott szemmel, a kanyarokban sikítozva, miközben Kitti két kézzel a magasban kiáltozva nevetett.
Miután leszálltunk, és a kézremegésem is abbamaradt, engem is elöntött az adrenalin, így egy kisebb séta után ráböktem a következőre: a 117 méter magasban forgó körhintára. Ettől még Kitti is megijedt egy kicsit, de a szabály az szabály! Bár azt hozzá kell tennem, hogy amilyen bátor voltam lentről, olyan félénk lettem fent: a hatalmas szél, és a miniatűrré változott emberek ugyanis megerősítették bennem, hogy most aztán tényleg NAGYON távol vagyok a talajtól.
A délutánunk megállás nélkül így zajlott, Kitti a hullámvasutakat választotta ki sorra (amiken én szinte a szememet sem mertem kinyitni), én pedig hol egy Kísértetkastélyra, hol egy Szabadesésre böktem rá. Mire beköszöntött az este, már szinte semmi erőnk sem maradt folytatni a városnézést, így egy rövid kupaktanács után eldöntöttük, hogy visszavonulunk a szállóba, és pihenünk. Egyszerre két érzés kezdett el hadakozni bennem egymással: az egyik a fáradtság volt, a másik pedig a kalandvágy. Hiszen majd’ leragadnak a szemeim, de ugyanakkor mégis csak kirándulunk! Aludni otthon kell! Mintha Kittin is ezt láttam volna, mert ahogy a vidámparkból kifelé jövet elhaladtunk egy diszkó mellett, mindketten megálltunk.
– Figyelj, nincs kedved egy kicsit… – kezdte Kitti a mondanivalóját, én pedig nem is hagytam, hogy befejezze, egyből rávágtam, hogy „DEHOGYNEM”! Így hát vettünk egy kanyart, és leteszteltük, milyen a buli-élet egy külföldi diszkóban.
Maga a hely szuper volt, három különböző stílusú teremmel, de azt azért hozzá kell tennem, hogy a sok német szövegű zene mellett nagyon megörültünk, amikor valami ismerős dallamot játszott le a DJ. Szinte a fél éjszakát áttáncoltuk megállás nélkül, minden zenét végigénekeltünk (még azt is, amit nem ismertük), amikor pedig hajnali 4-kor bezuhantunk az ágyunkba, már tudtuk, hogy nagy hiba lett volna kihagyni ezt a partit. Még akkor is, ha másnap a lábunk annyira fájt, mintha egész nap kavicsokon sétáltunk volna – mezítláb.
A nyár tényleg elkezdődött…
Amikor vasárnap reggel a tükörbe néztünk, és fáradt, táskás tekintettel találtuk szemben magunkat, nagyon örültünk annak, hogy előző nap kismillió képet csináltunk. A mostani külsőnket ugyanis határozottan nem akartuk már megörökíteni. Miután mindent összepakoltunk, elindultunk a recepcióra kicsekkolni, és ismét az aranyos sráccal találtuk szembe magunkat.
– Ma még jobban néz ki, mint tegnap – mondtam Kittinek hangosan, azzal a nyugodt gondolattal, hogy úgysem érti, mit mondtam, miközben átadtam neki a kulcsunkat.
– Köszönöm, további szép utat a hölgyeknek – szólalt meg akkor mosolyogva a srác, mi pedig meglepettséggel kevert zavarunkban csak egy „köszit” tudtunk kinyögni, és már fordultunk is ki az ajtón. Persze mondanom sem kell, ezt követően Kitti szinte egész nap ezen nevetett, és miután már én sem éreztem olyan cikinek a helyzetet, csatlakoztam hozzá. Mivel nem volt túl sok időnk hátra a vonat indulásáig, csak egy kisebb városnézést terveztünk, pihengettünk a Belvedere kastélynál, és betértünk még néhány ajándékboltba (komolyan, Kittivel ez kihagyhatatlan).
Miután felszálltunk a vonatra, és Kitti néhány perc után elaludt, volt egy kis időm gondolkodni. Nagyjából 36 óra volt ez az egész kirándulás, mégis teljesen máshogy éreztem magam akkor, mint mondjuk két nappal előtte. Felszabadultabb voltam. Vidámabb. És bár azt nem állítom, hogy Máté egyetlen egyszer sem jutott eszembe, minden alkalommal kevésbé volt rossz érzés a gondolata. Lehet, hogy tényleg csak ennyire volt szükségem. Egy kis levegőváltozásra, és arra, hogy valami nagy dolog történjen az életemben, ami elvonja a figyelmet egy másikról. Hirtelen úgy éreztem, hogy minden rendben lesz. Egy szakasz lezárult, és bár valószínűleg néha még vissza-visszazuhanok a rosszkedvbe, a nehezén már túl vagyok. A nyár elkezdődött, én pedig teszek róla, hogy ne múljon el szuper emlékek nélkül! És legalább egyet már biztosan felírhatok a listára.