Néha furcsa belegondolni, hogy mindössze néhány év leforgása alatt mennyit változhatnak körülöttünk a dolgok. A ház, amiben a gyermekkorodat töltötted, lassan átalakult; egy barát, aki egykor a partik lelke volt, ma már ki sem mozdul otthonról hétvégén. És így tovább.
Az életben semmi sem állandó, minden folyamatosan változik. Persze ezt sokszor észre sem vesszük, hiszen, még ha olykor úgy is tűnik, hogy megrekedtünk, valójában továbbra is sodródunk az árral. Egy új munkahely, egy friss szerelem, de akár egy kapcsolat befejezése is mindig valaminek a kezdetét jelenti, és ahogy telik az idő, azon kaphatjuk magunkat, hogy ami egykor természetes része volt az életünknek, mára csak homályos emlékkép lett.
Lélekben már napokkal karácsony előtt elkezdtem hangolódni. Hiszen végre otthon tölthetek majdnem egy teljes hetet a családommal, hátrahagyva minden stresszt és rossz emléket. Hát mi ez, ha nem az év legjobban várt időszaka? Minden egy kicsit békésebb, nyugodtabb és varázslatosabb; és bár a való világ sajnos messze nem olyan, mint ahogy azt a tündérmesékben láthatjuk, mégis, ilyenkor vagyunk hozzá a legközelebb.
Számomra pedig idén az ünneplés már 23-án este elkezdődött, miután végre átléptem a szülői ház küszöbét, és csatlakoztam anyukámhoz a karácsonyi sütögetésben. Igaz, hogy továbbra sem vagyok mesterszakács, de egy kis felügyelettel egész finom mézeskalácsot sikerült összeütnöm – bár a kézügyességem hiánya miatt a díszítés már kevésbé volt ilyen profi. Ahogy készülődtem a lefekvéshez, a régi szobámban, ahol továbbra is kint lógott az ajtón egykori kedvenc fiúbandám posztere, úgy éreztem magam, mintha a múltam egy részébe léptem volna be: egy aprócska kőszikla a folyó mentén, amit a sodrás nem tudott magával vinni.
Eszembe jutott, hogy kisgyermekként ilyenkor aludni sem bírtam, annyira izgatottan vártam a karácsonyt. Gondolatban elképzeltem, milyen isteni finomságok kerülnek az asztalra, és persze a fa alatt gyülekező ajándékokat – mert hát annyi idősen azért ez is elég fontos szempont volt. Akkoriban a karácsonynak egészen más hangulata volt, és bár most is imádom ezt az ünnepet, bevallom, időnként nagyon is hiányzik az a gyermeki izgatottság. Aztán felidéztem, milyen volt tinédzserként ünnepelni; amikor sokkal jobban vártam a szilveszteri bulit, mert tudtam, hogy ott lesz az a fiú is, akivel ugyan soha életemben egy szót sem váltottam, mégis „elrabolta a szívem„. Akkor még fogalmam sem volt, mit is jelent ez a kifejezés valójában.
Ezek után pedig akarva-akaratlanul eszembe jutott az a néhány karácsony, amit kivételesen nem szingliként töltöttem el. Amikor kettesben ültünk a fenyőfa mellett, beszélgettünk, és minden „pont jó” volt. Ha valaki elém ugrott volna egy teleportáló masinával, aminek segítségével az egész világon bárhol ott teremhettem volna egy szempillantás alatt, biztosan nemet mondok. Mert nem akartam máshol lenni, csak kettesben a nappaliban, egy bögre forró tea társaságában. De ez már mind a múlthoz tartozik; egykor természetes része volt az életemnek, ma pedig homályos emlékkép lett. Bevallom, kicsit még el is szomorodtam, pláne azután, hogy a Facebookot végigpörgetve mindenhol romantikázós fotók jöttek velem szembe. Bele se merek gondolni, mi lesz itt Valentin napon. De aztán úgy döntöttem, nem fogom hagyni, hogy néhány múltbeli emlék lehúzza az idei karácsonyomat – hiszen lehet, hogy a párkapcsolati státuszom megváltozott, na de ezzel együtt én is!
A karácsonyi ünneplés, napjainkban
Ha valaki az év nagy részét távol tölti a rokonaitól, biztosra veheti, hogy karácsonykor megrohamozzák kérdésekkel, és a szerelmi élet garantáltan a terítéken lesz a főfogás mellett. A 24-ét a legközelebbi családtagokkal töltöttem, ami a szüleimet, és a két testvéremet jelenti. Közös terítés, a háttérben szóló zene, fenyőfadíszítés, vacsora és az ajándékozás; igaz, hogy az a gyermeki izgatottság már eltűnt, de a legjobb szokások megmaradtak – bár tény, hogy kicsit átalakultak azóta.
Fenyőfadíszítés régen vs. most:
Úgy 10 éves koromig minden karácsony környékén elővettem a legkreatívabb oldalamat, és saját magam próbáltam meg fenyőfadíszeket csinálni. Ez pedig az esetek 90%-ban azt jelentette, hogy rajzoltam egy karikát, bele egy-egy eldeformálódott mikulást vagy rénszarvast, és aztán cérnából csináltam a tetejére egy hurkot, hogy fel tudjam akasztani az ágakra. Persze ennek köszönhetően a karácsonyfánk kicsit DIY volt, de határozottan egyedi!
Idén ilyen szempontból valamivel kevesebb energiát öltem a díszítésbe, de minden igyekezetemet belevetettem abba, hogy egy igazi, Pinterest-szintű fenyőfa álljon majd a nappaliban. Ennek örömére néhány napja bevásároltam csillogó gömbökből és girlandokból, ami összességében tényleg feldobta a régi díszeket. Nem is lett rossz a végeredmény!
Karácsonyi vacsora régen vs. most:
Kisebb koromban a tesóimmal mindig nagyon vártuk az ünnepi vacsorát, de az utána lévő ajándékozást még jobban! Így hát az esetek többségében gyorsan bekanalaztuk, ami a tányérunkban volt, majd addig pillantgattunk kíváncsian a fa alá, míg a szüleink végre be nem fejezték a vacsorát.
Idén mársenki sem akarta 10 perc alatt letudni a közös evést. Sőt! Végig beszélgettünk, nosztalgiáztunk, és persze viccelődtünk is egymáson, miközben szinte mindenből ettünk legalább néhány falatot. Az biztos, hogy ezek után kőkemény edzésbe kell kezdenem, különben rám sem ismernek a munkahelyemen januárban.
A vacsi után, régen vs. most:
Gyermekkoromban az ajándékozás volt a karácsony csúcspontja, utána pedig mindannyian az újonnan kapott játékainkkal voltunk elfoglalva. Volt annak az időszaknak egyfajta különös varázsa, amit, azt hiszem, csak a legkisebbek éreznek: ahogy felnövünk, ez eltűnik belőlünk, és csak az emlékeinknek köszönhetően tudjuk, milyen hangulat járt át minket akkoriban.
Ezúttal az ajándékozást követően senki sem tűnt el a szobájában, hogy az új holmijaival kösse le magát. Most, hogy már mindannyian felnőttünk, a közös beszélgetés sokkal jobb programnak tűnt – hát még egy Activity parti! Nem is emlékszem, mikor játszottam ilyet utoljára, de sikerült olyan jó csapatot alkotnunk a tesóimmal (arról nem is beszélve, hogy a legkönnyebb kártyákat húztuk ki), hogy megnyertük a „meccset”.
Ohh, azok a rokonlátogatások…
A következő napon aztán sor került arra is, amire lélekben már próbáltam felkészülni egy ideje. A rokonlátogatások, ahol mindenkit az érdekelt, hogy halad Dóri karrierje felfelé a ranglétrán (jelenleg sehogy), és mi a helyzet a szerelemmel (jelenleg semmi). Eleinte csak kedvesen mosolyogtam, és az „egyre jobban haladok a melóval„, valamint a „nem igazán szeretném magam lekötni most” szövegeket mondogattam felváltva, de amikor már az unokatestvérem legújabb barátja is megkérdezte tőlem (akit, tegyük hozzá, most láttam először), kicsit elegem lett a témából. Elvégre miért kell még karácsonykor is erre emlékeztetni? Bőven elég, ha az év többi napján tudom, hogy épp nincs barátom.
Miután nagyjából mindenkihez eljutott az infó, és következett a témaváltás, egész jól alakult az este. Isteni volt a kaja, szuper sütik sorakoztak egymás mellett, és egy tucat olyan ember vett körül, akik egész életemben ott voltak mellettem (leszámítva persze az unokatesóm barátját). Ők mindig a legjobbat kívánták nekem, és bár néha tényleg nagyon idegesítő kérdéseket tettek fel, mégis, szinte tapintható volt a szeretet és a vidámság a levegőben. Senki sem érezte magát egyedül, hiszen mind ott voltunk egymásnak – még akkor is, ha évente csak egyetlen alkalommal tudtunk így összegyűlni.
És akkor rájöttem: lehet, hogy már nincs ott az életemben az a gyermeki varázslat karácsonykor. Lehet, hogy nem lebeg körül a szerelem, amit akkor éreztem, mikor Ádám mellett feküdtem a kanapén tavaly. De helyette idén valami sokkal jobbat kaptam, amit életemben először tudtam igazán értékelni. Történhet bármi körülöttem, az otthon az a hely, amit a sodrás nem képes magával vinni: ahová mindig hazatérhetek, és olyan mértékű szeretet kapok, amekkorát senki mástól – az év minden egyes napján!