Nemrég egy videó alatt, ami Bédy-Schwimmer Rózáról szólt – arról a 19. századi feminista aktivistáról, aki jelentős szerepet játszott abban, hogy a nők Magyarországon is munkát vállalhassanak –, olvasgattam a kommenteket. Ezek közül az egyik így szólt: „Na hát köszönöm, akkor most miatta kell felkelnem reggel?” Egy másik pedig: „Bárcsak ne tette volna! Ki a fene akart dolgozni?!” Mindkét kommentet nő írta, és többen is csatlakoztak ehhez a gondolathoz, jókedvű, iróniába csomagolt egyetértéssel. Én meg éreztem, ahogyan megy fel a pulzusom.
Értem, hogy ezeket a kommenteket alapvetően viccnek szánták. Egy rossz munkanap után, egy nehéz időszak közepén persze jól eshet elsütni egy ilyen poént. De ezek a poénok nem a semmiből jönnek, és nem is ártalmatlanok. Egy mélyebb, sokkal aggasztóbb társadalmi hozzáállást tükröznek: hogy sokan még mindig nem értik, miért is olyan fontos, hogy a nők dolgozhatnak, vagy hogy általában, legalább papíron egyenlő jogaik és lehetőségeik vannak – és hogy ezért mennyien, mennyit küzdöttek.
Amikor azt mondjuk, „jobb lenne, ha nem kellene dolgoznunk”, nem árt tisztázni, hogy mit is jelentett valójában a „nem dolgozó nő” a múlt században. A nők zöme ugyanis ekkoriban egyáltalán nem élt gondtalanul, láblógatva, teázgatva otthon. A legtöbbjük nem azért nem dolgozott, mert ezt választotta, hanem mert nem választhatott mást. Olvass még a témában
Hidegen is lehet tökéletes – Így lesz a vörösbor nyáron is telitalálat
3 szabály: így nem fog hizlalni a turmix és illeszthető be a fogyókúrába
Meg fogsz lepődni, mit árul el a születési hónapod az önszabotáló szokásaidról
Miért a nők feladata egész nap robotolni? Ezt fogom idén karácsonykor másképp csinálni!
Ki voltak zárva a legtöbb szakmából, intézményből, pozícióból. Gazdaságilag, társadalmilag és jogilag is teljes mértékben a férfiaktól függtek – a férjüktől, az apjuktól vagy a fiútestvérüktől.
És ez még csak nem is nem azt jelenti, hogy nem dolgoztak. A házimunka, a gyereknevelés, a betegápolás és az otthon fenntartása mind az ő dolguk volt – láthatatlan munka, amit senki nem fizetett meg, senki nem értékelt igazán, és amitől nem váltak önállóvá. Akik nem mentek férjhez, azok számára a munkahelyi lehetőségek szinte kizárólag alulfizetett, nehéz fizikai igénybevételt és kiszolgáltatottságot ígérő munkák voltak: cselédség, varrás, gyári munkák, betegápolás.
A „nem dolgozás” romantikája tehát erősen torz képet fest. Azt hiszem, sokak fejében a Bridgerton nőinek képe él – bár hozzáteszem, ami a vásznon szórakoztató, kicsit jobban belegondolva már nem is annyira az. Ki akarna tényleg úgy élni, hogy a teljes jövője azon múlik, talál-e magának férjet egy táncmulatságon?
Még ma is, ha valaki úgy dönt, hogy otthon marad, és egy keresetes háztartás tagja lesz, azt a döntést az anyagi lehetőségek, a társas viszonyok és a kulturális elvárások befolyásolják. De ma már ez döntés lehet – akkoriban nem volt az. A világnak ma is vannak olyan részei, ahol a nők alapvetően nem vállalhatnak munkát – de szerintem egyetlen épeszű nő sincs, aki szívesen hurcolkodna át ezekbe az országokba, és adná fel minden létező jogát és szabadságát azért, hogy teljes mértékű kiszolgáltatottságban éljen, de ne kelljen hétfőn bemennie az irodába.
Éppen ezért borzaszt el, amikor valaki nem látja, hogy Bédy-Schwimmer Róza és hozzá hasonlók nem azért küzdöttek, hogy ma fáradtan beessünk egy túlórás műszak után a kanapéra, hanem azért, hogy legyen választásunk.
Hogy megválaszthassuk, mit szeretnénk csinálni az életünkkel. Hogy ne valaki más döntsön helyettünk arról, hogy dolgozhatunk-e, tanulhatunk-e, vagy saját pénzünk lehet-e.
A történelmi feledékenység veszélyes dolog. Amikor elfelejtjük, honnan indultunk, és milyen áldozatok árán jutottunk ide, könnyen legyintünk a jelen lehetőségeire. De ezek a lehetőségek nem maguktól értetődők. Valakik harcoltak értük – és a legkevesebb, amit tehetünk, hogy ezt nem bagatellizáljuk el egy béna poénnal.
