Ahogy a negyven felé közeledem, egyre gyakrabban veszem észre, hogy az idő nemcsak elvett tőlem, hanem sok mindent adott is. Igen, ott vannak a szarkalábak, a térdem néha roppan, és egy hosszúra nyúlt szombat éjszaka után már nem fog másnap reggel új életre kelteni egy pohár narancslé meg egy sajtburger.
De közben megszereztem valamit, amit húszévesen nem is értettem: a tapasztalatot, az önismeretet, és talán némi bölcsességet is. Munkában, párkapcsolatban, barátságokban, sőt, saját magamhoz való viszonyban is sokkal tudatosabban mozgok, mint ahogyan azt a korábbi énem tette volna. Ebben persze nincs semmi különleges: ahogyan haladunk előre az életben, egyre többet tanulunk magunkról, a világról, és mint mindenki más, én is beépítettem ezt a tudást az eszközkészletembe. Már nem égek ki annyira gyorsan, nem dőlök be minden „muszáj”-nak, és nem akarok mindenkinek megfelelni.
De ahogyan idősödök, egyre többször felmerül bennem a kérdés: valóban erről szól a fejlődés? Elég, ha az idő bölcsebbé tesz? Olvass még a témában
Ha úgy tekintek az életünk folyamára, mint egy tanulási útra, amelynek lényege, hogy egyre jobb és jobb emberekké váljunk, nem az lenne a fontos, hogy ne csak bölcsebbek, de kedvesebbek is legyünk?
A bölcsesség kétségkívül fontos erény, de gyakran inkább távolságot teremt – azt a fajta „mindent láttam már” nyugalmat, amitől az ember könnyen cinikussá válik – főleg, ha valaki eleve cinikus alkat. És én tudom magamról, hogy bizony az vagyok. A humorom szarkasztikus, az ítéletem gyors, és az évek során sokszor nevettem olyan helyzeteken, amiket inkább megérteni kellett volna.
Most viszont próbálok másképp hozzáállni ezekhez a kérdésekhez. Ahogy a testemmel is igyekszem türelmesebb lenni, úgy az emberekkel is. Amikor valaki ingerülten szól hozzám, már nem reflexből reagálok. Előbb próbálom kitalálni, mi állhat a háttérben. Lehet, hogy csak rossz napja van. Lehet, hogy fáradt, vagy hogy valami egészen más bántja. És miközben erre figyelek, azt veszem észre, hogy bennem is csillapodik valami.
A kedvesség gyakorlása ma már ugyanúgy része az önfejlesztésemnek, mint a mozgás vagy az olvasás. Tudatosan figyelek rá, hogy ne váljak azzá az emberré, aki mindenre legyint, és csak azt hajtogatja: „bezzeg régen…” Az évek során rengeteget tanultam arról, hogy mi működik és mi nem, de most szeretném azt is megtanulni, hogyan lehet jól, szeretettel kommunikálni ezt a tudást.
Ahogy telnek ugyanis az évek, egyre tisztábban látom: most dől el, milyen ember leszek idős koromra. Ahogy odafigyelek arra, mit eszem, vagy mennyit mozgok, hogy a testem később hálás legyen, ugyanígy próbálom a lelkemet is „edzeni”. Lecsiszolni a cinizmust, helyet csinálni az empátiának.
