Amikor az állandó rohanás normává válik
Emlékszem, mennyire természetes volt, hogy mindig csinálok valamit. Dolgozom, intézek ezt-azt, haladok, „hasznosan töltöm az időt”. A pihenés számomra sokáig luxusnak tűnt, amit legfeljebb a naptáram utolsó pontjainál engedhettem meg magamnak – ha épp nem volt semmi fontosabb. De a „semmi fontosabb” szinte sosem jött el. A teendők listája mindig újratermelődött. Egy idő után már nem is emlékeztem, milyen érzés csak úgy lenni. Nem teljesíteni. Nem bizonyítani.
A testem előbb tudta, mint én
Aztán lassan, alattomosan elkezdtek jönni a jelek. Fáradtság. Ingerlékenység. Koncentrációs zavarok. Egyre gyakrabban éreztem azt, hogy kimerültem, még akkor is, ha eleget aludtam. Már nem adott örömet az, ami régen feltöltött. És mégis mentem tovább – megszokásból, megfelelési vágyból, belső kényszerből. A testem viszont nem hazudott. Előbb tudta, amit én nem akartam elfogadni: hogy a folyamatos rohanásnak ára van. És hogy hiába a hatékonyság, ha magamnak közben ártok azzal, hogy túlvállalom magam.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
