Az első terhességem alatt csak a kötelező vizsgálatokon vettem részt. A külön genetikai szűrésekre nem mentem el. Nem anyagi okból, nem információhiány miatt, és nem is azért, mert féltem volna az eredménytől. Egyszerűen biztos voltam benne, hogy bármit mondanak is, nem fogja megváltoztatni a döntésemet: ezt a gyereket akarom.
Akkoriban ez számomra következetes, sőt, morálisan tiszta álláspontnak tűnt. Úgy gondoltam, ha egy információ nem befolyásolja a döntésemet, akkor nincs is szükségem rá. Nem akartam olyan tudást, amivel utána „kezdenem kell valamit”. Nyugodt akartam maradni, és hinni abban, hogy majd megoldunk mindent.
A lányom most hét éves. Asperger-szindrómás
Ezt persze egyetlen teszt sem mutathatta volna ki, de nem is számít. Senkire nem cserélném el. Okos, érzékeny, különleges látásmódú gyerek, akit teljes szívemből szeretek. És bár vele teljesnek érzem a családunkat, és nem tervezek több gyereket, mégis néha felmerül bennem a kérdés: vajon ma is ugyanígy döntenék a vizsgálatokkal kapcsolatban? Olvass még a témában
Abban egészen biztos vagyok, ha lenne még egy gyermekem, őt is akarnám. Bármi ellenére, vagy inkább bármivel együtt. Hogy szeretni tudnám ugyanezzel a végtelen és el nem múló szeretettel, számomra nem kérdés. De ma már azt is látom, mennyire naiv voltam az első terhességem alatt.
Akkor még fogalmam sem volt, mivel jár egy gyerek nevelése. És nem azért, mert nem olvastam utána, vagy mert ne beszélgettem volna anyákkal. Egyszerűen bizonyos tapasztalatokat nem lehet előre elképzelni. Nem hiszem, hogy bármelyikünknek fogalma lett volna arról, milyen anyának lenni, mielőtt anyák lettünk.
És pláne nem tudtam, mit jelent egy sajátos nevelési igényű gyereket kísérni.
Az Asperger nem betegség, nem tragédia, nem „elromlott” állapot. De speciális figyelmet, tudatosságot, sokszor plusz energiát és utánajárást igényel. Más típusú kommunikációt. Másfajta türelmet. Gyakran több szervezést, több magyarázatot, több kiállást a rendszerben.
Utólag visszagondolva az akkori döntésemet nagyon könnyen hoztam meg. Könnyen, mert igazából nem volt elképzelésem a tétjéről. Nem mérlegeltem erőforrásokat, mentális állóképességet, jövőbeli terhelést. Nem azért, mert felelőtlen lettem volna – hanem mert egyszerűen nem láttam át.
Azt gondoltam, a szeretet mindenre elég
Ma már tudom, hogy a szeretet alap. De nem minden. Szükség van rendszerekre, támogatásra, saját mentális stabilitásra, és arra a képességre, hogy az ember néha belássa: vannak határai.
Anyaként ma sokkal realisztikusabban szemlélem a saját szerepemet. Ugyanolyan mély szeretettel, de kevesebb romantikus illúzióval. Tudom, hogy képes vagyok rengeteget adni. De azt is tudom, hogy én magam is véges vagyok. Fáradok. Kimerülök. Néha elfogy a türelmem. Néha szükségem van segítségre.
És talán éppen ezért merül fel bennem időnként a kérdés: ha lenne még egy terhességem, vajon ma is elutasítanám-e a genetikai szűrést arra hivatkozva, hogy „úgysem változtat semmin”?
Nem vagyok biztos benne.
Lehet, hogy ma már nem a döntés megváltoztatása miatt kérném az információt, hanem a felkészülés miatt. Azért, hogy legyen időm érzelmileg, logisztikailag, tudásban felkészülni. Hogy ne a nulláról induljak, amikor már a karomban van a gyerek.
Ez nem azt jelenti, hogy akkor rosszul döntöttem. Akkor azzal az érettséggel, azzal a tudással és azzal a világlátással az volt az őszinte válaszom. Ma más ember vagyok. Több tapasztalattal, több önismerettel. És talán több alázattal is.
Akárhogy is, örülök, hogy a mostani tudásommal már nem kell újra szembenéznem ezzel a kérdéssel. Nem kell mérlegelnem információ és bizonytalanság között. Nem kell döntést hoznom egy elképzelt jövőről.
Ami van, az a lányom. Az ő valósága, az én valóságom, a közös történetünk. És a biztos tudat, hogy bármit hoz is az élet, mi ketten itt leszünk egymásnak.