Közös örökségünk az üveg mélyén
Sajnos hazánkban alig akad olyan család, ahol a karácsonyi asztalnál vagy a hétköznapi beszélgetésekben ne bukkanna fel az alkohol árnyéka, hiszen a statisztikák szerint több százezer, egyes becslések alapján akár egymillió embert is érinthet ez a küzdelem Magyarországon. Ez a szám nem csupán száraz adat, hanem sorsok és tönkrement életek sokasága, amit a társadalmi közöny és a téves hagyományok táplálnak.
A kulturális berögződéseink sem segítenek, hiszen évszázadok óta hordozzuk azt a hamis képet, hogy az ivás a közösségi lét elengedhetetlen, sőt, szórakoztató kelléke. Mindannyian emlékszünk a húszas éveinkre, amikor az alkoholmámor a felnőtté válás szerves részének tűnt, és senki nem tanította meg nekünk, hol van az a határ, ahol a társasági élmény átcsap pusztító függőségbe.
Személyes emlékeimben is élénken él egy rokonunk képe, aki túl fiatalon távozott közülünk, két gyermeket hagyva maga után. Csak később, az unokatestvéremmel folytatott őszinte beszélgetések során döbbentem rá, hogy ez a minta generációkon átívelve, szinte észrevétlenül szivárgott be a családunk szövetébe. Olvass még a témában
Amikor a segítség már csak falazás
Jelenleg egy hozzám igen közel álló, „fogadott családtagnak” tekinthető férfi történetén keresztül élem meg újra ezt a tehetetlenséget: ő évtizedek óta képtelen szembenézni a saját démonaival. Megrendítő látni, ahogy a környezetünk minden tagja erején felül próbálja a víz felett tartani, miközben ő maga még mindig nem hajlandó beismerni, hogy a helyzet tarthatatlan.
A felé irányuló törődés és szeretet egyfajta „láthatatlan börtönné” válik, ahol a hozzátartozók nemcsak a saját életüket áldozzák fel, hanem akarva-akaratlanul asszisztálnak egy lassú hanyatláshoz.
Bár az orvostudomány egyértelműen kimondta, hogy az alkohol az egyik legveszélyesebb drog, amely a sejtekig rombolja a szervezetet, társadalmi szinten mégis hajlamosak vagyunk elnézőbbek lenni vele szemben, mint más szerekkel.
Ez a kettősség pedig csak mélyíti az érintettek tagadását, hiszen a környezet sokszor még akkor is „csak egy kis botlásként” kezeli a problémát, amikor már régen ég a ház.
Az idős szülők néma gyásza
A legszívbemarkolóbb az egészben az a csendes tragédia, ami a háttérben zajlik: az idős szülők – akik nagyon közel állnak a szívemhez – napjai nem a megérdemelt pihenésről, hanem a folyamatos rettegésről szólnak. „Nemcsak” a saját elmúlásuk gondolatával kell barátkozniuk, hanem azzal a felfoghatatlan teherrel is, hogy bármelyik reggelre elveszíthetik az egyik gyermeküket.
A szülők minden erejükkel óvni akarják őt, bármiről lemondanak a kedvéért, de közben saját magukat teszik tönkre a folytonos készenlétben. Ez a fajta „túlgondoskodás” azonban sajnos nem gyógyít, hanem gyakran éppen ellenkezőleg: kényelmes burkot von a beteg köré, aki így sosem kényszerül rá, hogy valóban szembenézzen tettei súlyával és a saját életéért vállalt felelősséggel.
A függőség sosem egyetlen ember magányos küzdelme, hanem az egész család közös terhe, amelyben a félelem és a feszültség állandó lakótárssá válik. Minden pillanatban ott van az önvád, ami a hozzátartozókat gyötri. Kétségbeesetten keresik a múltban azokat a hibákat, amik idáig vezettek, pedig a valóságban (ebben a konkrét esetben főleg) nem ők tartják a poharat a másik kezében.
Elképesztően nehéz ez a helyzet, mert minden érintettnek fel kell ismernie, hogy az alkoholbeteg ember nem egyszerűen akaratgyenge: egy súlyos mentális és fizikai betegség foglya.
A családtagok szerepe mégsem lehet a végtelenített mentegetés és áldozathozás
Ha minden bajból kihúzzuk, ha elsimítjuk a konfliktusait az alkoholbetegnek és elrejtjük a következményeket a külvilág elől, éppen attól az esélytől fosztjuk meg, hogy szembesüljön a valósággal és valódi segítséget kérjen. A betegség része a tagadás és a bűntudat is, de ha mi is részt veszünk ebben a színjátékban, csak a leépülés folyamatát nyújtjuk meg.
„Magam sem látom a kiutat ebből a fojtogató helyzetből. Kívülállóként, mégis érintett családtagként tehetetlenül nézem, ahogy a szülői és testvéri szeretet mindent felülír, miközben az illető módszeresen emészti fel a környezete végtelen türelmét. A racionális fejemmel tudom, hogy mindez a függőség torzító hatása, mégis kénytelen vagyok eltűrni a méltatlan állapotokat – akárcsak a vérszerinti rokonok.”
Az egyetlen esély az önpusztítás megállítására az egészséges határok meghúzása, bármennyire is a szeretet elárulásának érződik ez elsőre. Kérdés azonban, hogy mire erre rászánjuk magunkat, marad-e még bármi, amit meg lehet menteni. Vajon nem késtünk el már most is?
