Elég volt ránézni ahhoz, hogy az ember tudja kivel áll szemben. Jutka alkoholista volt – nem, nem a zugivó fajtából.
Hanem a szenvedélybetegségét nyíltan vállaló, már-már arra büszke típusból. Három évtizeddel ezelőtt még elismert fodrászként dolgozott a kisvárosban; széles vendégkörrel, gyarapodó vagyonnal. Boldogan élt férjével, és szőke fürtös lányaival.
Aztán – ahogy ő fogalmazott – darabjaira hullott minden: a férje féltékenysége megmérgezte mindennapjaikat, a szülei egy tragikus balesetben meghaltak, a munkahelye megszűnt, kényszervállalkozó lett, amibe belebukott. A feszült légkör miatt képtelen volt bármire is odafigyelni – s hogy oldja nyugtalanságát, egyre többször nyúlt a pohár után.
Mostanra már férje elhagyta, gyerekei messzire kerülik – és sikerült annyira leamortizálnia az életét, hogy csontsovánnyá fogyva, az ital után remegve kéreget, hogy legyen mit ennie. Most a piacon próbálkozik, sorra jár az árusok nyakára:
– Adjál már abból az almából. Csak kettőt! Este jó lesz a zsíros kenyér mellé!
– Szedd már nekem össze a hibás paradicsomot, paprikát, elviszem!
– Csak két szál petrezselyemzöld kellene a levesbe!
– Ha megkapom a segélyt, meghozom a tartozásomat… csak még most az egyszer segíts ki! Kérlek! Tudod, hogy mindig megadom… – esküdözik. És az esetek túlnyomó részében sikerrel is jár: elégedett mosollyal az arcán sorra tünteti el táskájában ingyenes szerzeményeit.
Aztán a legnagyobb lelki nyugalommal betér a legközelebbi boltba, és sorra veszi a márkás italokat – és amíg a segélyből futja, dorbézol hajnalokig…
Nemhiába: élni tudni kell…