Nem lettem dühös, de nem is oldódott meg minden
Furcsa mód nem lettem dühös. Vagy inkább, a düh, ami addig ott lapult bennem évtizedek óta, valahogy szertefoszlott abban a pillanatban. Nem azért, mert megbocsátottam azonnal, ez nem egy filmes jelenet volt, ahol mindenki sír és megölelik egymást a végén. Anyám nem ölelt meg akkor sem. Csak állt ott, a mosogatórongyot gyűrögetve, és annyit mondott, hogy „nem tudtam, hogy ez ennyire fontos neked”.
Ez a mondat fájt a legjobban. Nem az, hogy sosem ölelt meg, hanem hogy negyven évig nem vette észre, mennyire hiányzott ez nekem. Hogy a testi közelség hiánya lett az a csend, amiben felnőttem, és amit aztán a saját házasságomba is magammal vittem, ahol nekem is meg kellett tanulnom, milyen az, amikor valaki csak úgy átölel, minden ok nélkül.
A cikk folytatódik, lapozz!
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
