Gyerekként nem tudtam felfogni, hogy lehet ennyire kőszívű az én drága mamám. „Tényleg azt akarja, hogy én bőgjek, nekem legyen rossz?” Most, hogy én is édesanya lettem, már kezdem kapisgálni. Ha már én is sírok, valami nagy bajnak kellett történnie. Így belátom, igaza volt a nagyinak: inkább a gyerek sírjon.
Amikor a nap a végéhez közeledik, csak állok az ágya felett és elfog a féltésnek és a szeretetnek egy olyan egyvelege, amit eddig nem éreztem, hiszen ilyet csak szülőként tapasztalhat meg az ember. Egyszer csodálatos, de néha már kicsit fáj is. (Persze ekkorra már túl vagyunk a 100. „Anya nem láttad a…?” kezdetű mondaton, az olykor nehézkes altatási rituálén és még sorolhatnám a fárasztóan idegesítő napi apróságokat, de úgyis tudjátok.
Ismerős ez az érzés? Csak az járt a fejedben, hogy annyira szereted, és minden rossztól, csalódástól meg akarod védeni, de tudod, hogy ez nem fog menni. Rádöbbensz, hogy ennek a kisembernek felelős vagy az életéért. Te felelsz az egészségéért és azért, hogy felnőve milyen ember lesz belőle. Olvass még a témában
Igen, tudom, ez a lelkiismereti kérdés hozzá tartozik a szülőséghez. De néha elég lenne belőle egy kicsit kevesebb is. A természetes féltés és a túlaggódás nem ugyanaz. Néha nem ártana kicsit lazábban venni a dolgokat. Persze felelőtlenség és lazaság között különbség van, mert annál szívszaggatóbb érzés nincs, amikor a gyermekednek miattad lett valami baja. De ha nem akarod az egész éjjelt álmatlanul, az ágyadban forgolódva tölteni, hogy vesz-e levegőt a kisbabád, vagy az ovis beszoktatásnál te vagy az az anyuka, akit nem lehet kitessékelni a csoportszobából, akkor határozd el magad, hogy bármilyen nehéz is, tudatosan visszaveszel egy kicsit. Hidd el ezzel, gyermekednek és magadnak is csak jót tehetsz! Ne fáraszd magad feleslegesen – elég minden napnak a maga baja.
