Már kisgyermek korban meg kell tanulnia az embernek megvívni a hétköznapok kisebb-nagyobb küzdelmeit. Ha túlzott gondoskodással vesszük körül a gyereket, kimaradnak az életéből ezek az olykor kellemetlen, de annál hasznosabb lépések. Csak azt érjük el, hogy felnőve értetlenül fog állni egy-egy megoldatlan helyzet előtt. A szakértők egyet értenek abban, hogy az ilyen ember egyfolytában kibúvókat keres, nem vállalja a felelősséget, sőt önmagáért sem képes kiállni. Mindig, mindenért más embert okol. Ő maga sosem lehet hibás.
Ha nem szeretnénk, elkényeztetett teszetosza kisembereket nevelni és lestrapált, kifáradt anyukák lenni, józan ésszel kell a gyerekneveléshez állni. Meg kell vizsgálni mi az, ami reális, és mi az, amit kicsit túllihegünk. Ha folyton mindenért aggódunk, csak félelmeket építünk ki a gyermek lelkében és a saját boldogságunk útjába állunk. Az esti „úgy szeretem, hogy már fáj” érzésnek pedig végső soron örülni kell, hiszen ettől válik egy férfi és egy nő igazán szülővé.
