Két évig egyikünk sem tette meg az első lépést
Utána nem hívtam fel. Ő sem hívott. Az első hónapokban még számoltam a napokat, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy hetek telnek el úgy, hogy eszembe sem jut. Karácsonykor a húgom szervezte meg, hogy mindketten ott legyünk, de külön asztalnál ültünk, és úgy beszéltünk egymással, mintha idegen rokonok lennénk, akiket összesodort a család. Anyám megkérdezte, hogy ízlik-e a töltött káposzta. Azt mondtam, igen, nagyon finom. Ennyi volt az egész beszélgetésünk aznap este.
A környezetemben mindenki azt várta, hogy majd én teszem meg az első lépést, mert én vagyok a fiatalabb, mert nekem kellene belátóbbnak lennem. Volt, hogy magam is ezt hittem. Aztán volt, hogy dühös voltam, amiért egyáltalán elvárják tőlem, hogy én oldjak meg valamit, amit ő rontott el. Két éven át ez a kettő váltakozott bennem, hol az egyik, hol a másik nyert.
Azt hittem, a hallgatás a büntetés, pedig valójában mindkettőnket megbüntetett, csak épp nem tudtuk, hogyan hagyjuk abba.
A cikk folytatódik, lapozz!Tovább olvasom »
Kedd reggel elküldjük a hét legolvasottabb Életmód-cikkeit, vasárnap pedig a teljes heti válogatást. Ingyenes, és bármikor leiratkozhatsz.
